Viharvert és elcsigázott hőseink nyomozása egy kisfiú után, véget ér. Véget, mégpedig Hreeyn legzordabb sarkában, ahol a helyi népek csoda ha megszólalnak, és a helyi úr a depresszió, mely rabigába verte a falu lakóit már évszázadokkal korábban. És e mellett még ott magasodik a ritkán még füstölgő, de hosszú ideje elszunnyadt, aggasztó és egyben nyomasztó vulkanikus hegy, Korombérc.
Megjegyzés: a kalandot inspirálta a “Szent Marcus bajnokai” című MAGUS kalandmodul
Résztvevők: Eru, Eryn, Thor’am, Trenon, Nariff; Mesélő: Tammis
Nariff naplója
1484. augusztus 16 – november 4
A hosszú, fárasztó, kimerítő és nem utolsó sorban unalmas szekérrel való utazásunk végén megérkeztünk egy lepukkant, elhagyatott kis faluba. Volt ott valami kis fogadó vagy kocsma, mulató akármicsoda a falu közepén, ahova betértünk. A többiek beszéltek valamit én addig a korsóim aljára néztem inkább.
A baljóslatú hegy, Korombérc maga
Másnap útnak eredtünk a hegy felé, de előtte kitértünk valami kis vadász házhoz az erdőben… én pedig illedelmesen kopogtam és egyben benyitottam az ajtót – a baltámmal. A bent ülő fél-lábú vadász ezt nem vette annyira jó néven, nem mintha zavartattam volna magam ezen. A többiek vele is beszéltek, én addig belekortyolgattam a kis alkoholos batyum egyik üvegének tartalmába. Közbe azért annyit kihallottam, hogy valami kis démon szerű lények a hegy belsejei barlangokban csócsálták le a koma lábát, és ha oda megyünk minket is hasonló vendégszeretetben fognak részesíteni.
No, aztán tovább indultunk, elértünk a barlangokhoz is végül. Egy nagyobb járaton be is mentünk, a barlang azonban egy ponton elágazott, úgy hogy ott kettéváltunk.
- Itt egy furcsa, kissé sejtelmes szagú vörös folt található a napló oldalán, amitől kissé elmosódott a szakasz egy része -
– és az elágazásból hamarosan ismét egy út lett, szóval megint csak egyben találtuk a csapatunkat. Mindenki elég furcsán viselkedett, beleértve engem is, a hely kissé összezavarhatott minket… homályosak is az emlékeim, valamiért mindenki gyanakvó lett a többiekkel szemben. Végül is továbbhaladtunk az úton, míg el nem értünk egy több kilométer mély szakadékhoz, melynek az oldalán lefele csigalépcső vezetett. Ezen haladva elértünk egy részhez ahol le volt szakadva a lépcsősor, de a falon volt egy hasadék ahova befértünk. Míg mi kint azon vitáztunk, hogy mit tegyünk – ismétlem, elég furcsa és zavart állapotban voltunk – Trenon bement a hasadékon. Végül is mi is bementünk és egy idő után a jajveszékelésére lettünk figyelmesek: az a szerencsétlen félkegyelmű szerzetes belesétált egy csapdába ahonnan alig tudta Thor’am élve kihúzni… Nagyjából helyrehozta a sámán a félholt Trenont, majd tovább mentünk a járatban. Egy teremben lyukadtunk ki, ahol találtunk pár ilyen kis “démoni” lényt… akik voltaképpen őrült félszerzetek voltak. Lekaszáltuk a nagyjukat a többi meg elfutott… az üregből két út vezetett ki: egy út ami tovább ment balra és volt egy ajtó… nos hát, mivel én vagyok az egyetlen a csapatban akinek van bátorsága ezért engem küldtek az ajtóhoz… és amint lenyomtam a kilincset az szétnyílt és rácsapódott a kezemre, az ajtó hirtelen hátrarepült – velem együtt -… végül is, a kezemnél fogva, egy mély, füstölgő hasadék fölött lógtam… és senki nem jött a megmentésemre, úgyhogy levágtam a zárat, és sikeresen a szakadék szélén landoltam a földön…
Na ennyire emlékszem, a következő emlékképem az az, hogy egy kb.400 m mély kürtő peremén pofoznak ismét eszméletemhez… eddig a kutya húzott utánuk a földön az elmondásuk szerint, viszont itt már nem tudtak volna levinni, úgyhogy felkeltettek ájultságomból… szép kis banda… mind megpusztulhatnának… és valamiért furcsa fűszeres illat is áradt belőlem… ezek meg akartak főzni..? Na mindegy. Végül is lemásztunk, és tovább haladtunk az úton, térdig vízben gázolva. A járat szélén itt-ott embermaradványok hevertek. A maradványok csontjain valamiféle furcsa kék zselé szerű anyag volt… amit én megkóstoltam és egyből felfordult tőle a gyomrom. Beértünk egy üregbe ismét, ahol a vízből egy nagy kocsonyás, csápos, lény emelkedett ki… TELI KEZEKKEL… volt neki vagy 15 keze, ha nem több, a csápjai kezekben végződtek, még a nyelve helyén is egy kéz volt! Egyiken öt ujj, a másikon 12… végül is legyőztük a lényt, de az megérintette Erut a bal karján, Trenon meg megrúgta… és mindkettejüknek kissé elfolyósodott a húsa, majdnem olyan kék zselévé változott mint amit ott kint láttunk. Továbbhaladva elértünk egy… valamiféle sík hasadékig a hegy mélyén? Thor’am szerint egy másik sík közti vékony réteg eredménye ez az átjáró. Mi pedig átmentünk rajta, annak reményében, hogy megtaláljuk Marcust…
Trenon naplójából
…az átjáró túloldalán egy teremben találtuk magunkat – egy másik síkon járhattunk… furcsa érzés fogott el, mikor átléptünk, de valahogy ismerős volt. A teremből jobbra és balra vezetett egy-egy folyosó, a végében pedig valamiféle mágikusan lezárt ajtó. Kettéváltunk, és rövid séta után elértünk egy kis terembe ahol apró termetű démoni lények őriztek valamiféle rúnát… a kis ördögfattyakkal könnyen elbántunk, és a rúnát deaktiváltuk – közben a többiek ugyan ezt végrehajtották a másik oldalt is, és az ajtó felnyílt!
Átmentünk és egy kevés gyaloglás után ismét egy teremben találtuk magunkat egy hasonló ajtóval. Hirtelen egy rekedt, furcsa hang szólított meg az árnyak közül minket… egy érdekes, kissé madárra emlékeztető lény lépett elő. Ő volt ennek a helynek az egyik … “őre”? A neve Jaraduk volt, de azon kívül, hogy mi itt nem kívánt vendégek vagyunk nem sokat szedtünk ki belőle. Aztán meg nekünk ugrott. Nem kicsi erőfeszítésünkbe került megverekedni vele, de mikor kezdett rosszul állni a szénája a gyáva papagája elrepült, felnyitván előttünk az ajtót. Az ajtó túlsó felén, még hallottuk Jaraduk szóváltását egy másik, hozzá hasonló lénnyel aki a Okrimduk nevet viselte, mint a beszélgetésből kiderült. Arról beszéltek, hogy “mi erősebbek vagyunk, mint a szokásosak” meg, hogy “majd Gargaduk elintéz bennünket”… feltehetően ez volt a harmadik társuk neve. Ezen a helyen ismét a kis démonokkal találtuk magunkat az egyik folyosó végén, egy rúnával együtt, ami egyből deaktiválta az ajtót: a túloldalán pedig egy aréna szerű terem volt. A terem közepén meg egy másik olyan madárszerű lény várt minket, csak ez fekete volt: ő volt Gargaduk. Nem kicsiny fáradozás volt ismét legyőzni még egyet ezekből a démonokból, de ez is mint a társa meglógott előlünk. A továbbvezető út viszont megnyílt előttünk.
Egy elágazásnál találtuk magunkat, jobbra-balra úttal, a kereszteződésnél pedig egy szobor volt, amin Eryn talált egy kapcsolót. Kinyílt előttünk egy kapu: egy hosszú folyosón találtuk magunkat. Mindkét oldalon cellák voltak, azokban pedig rothadó testek. Ismét egy terembe érkeztünk: Jaraduk, Okrimduk és Gargaduk már vártak minket, előttük ott volt a szőke fiú – aki most már látszólag felnőtté vált – eszméletlenül, egy emelvényen feküdve. Kissé mérgesek lettek a démonok, mert “el akartuk venni a vacsorájukat…”
Hatalmas harc kerekedett, a fiú feleszmélt és segített nekünk, amennyi az erejéből kitellett. A harc vége felé, mikorra már mindenki elég rossz állapotban volt, a démonokról nem is beszélve, a falak elkezdtek szétbomlani, és sötét csápok kezdtek el felénk áradni – hasonlóak, mint amit Thor’ammal a szigeten találtunk még régebben. A fiú azonban összeszedte minden erejét és kiteleportált bennünk a szabad ég alá, vissza a mi síkunkra. A fiú nem volt más, mint egy angyal – mostanra visszanyerte erejét. Megköszönte nekünk a segítségünket és megjutalmazott minket: Nariffnak egy soha ki nem ürülő kupát adott, Thor’amnak valamiféle botot, Erynnek íjat, Erunak a fekete fából készült kardját áldotta meg és nekem két gyűrűt adott, melyek segítségül szolgálnak majd harc közben. Ezek után elbúcsúzott tőlünk és eltávozott.
Az idő hideg volt… már talán november felé járhatott… a síkok közti átmenet miatt hónapok teltek el pár óra leforgása alatt. Következő célpontunknak Tebrust tűztük ki, magunk se tudtuk pontosan miért. Aztán ki tudja, mi akad majd utunkba?
