Egy álomszerű, életveszélyes helyzetbe került hőseink feladatot kapnak, melyhez barátjuknál, Thor’amnál van a megoldás kulcsa. Miközben igyekeznek felfogni a felfoghatatlant, és teljesíteni a rájuk rótt kötelezettséget, mindannyian szembesülnek korlátaikkal és megjárják saját poklukat.
Résztvevők: Thor’am, Eryn, Nariff, Alastaire; Mesélő: Ádám
Alastaire naplójából
1484. november 18.
Mióta régi-új társaimmal utazom, lassan kezdek hozzászokni a jövésmenéshez. A sebeim egész szépen begyógyultak, hála a sámánnak, a lelki sebeimnek azonban még idő kell. Bevallom, hiányzik a nyugalom, és hogy megálljunk csak egy kicsit is hosszabb időre. A többiek mesélnek néha a tábortűznél hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb történeteket, mi minden történt velük, szívem mélyén visszasírom a falut, a veteményest meg minden mást, ám ugyanakkor el is játszom néha a gondolattal, ha velem is megesnének ilyenek, kincsek után kutatni, szörnyeket levadászni és győztesként ellovagolni a naplementében.
Egyik éjjel, mikor a szekéren aludtunk, csak Trenon és Eru nem, mert nekik kellett a tábortűzre vigyázni, arra eszméltem fel, hogy nem fázom. Elég feltűnő volt, mivel már jócskán a tél elején járt az idő, csak még nem kezdett havazni. Láttam, hogy a többiek is felébredtek, Eruék kivételével, mert ők nem voltak sehol. Valamiféle ajtóktól hemzsegő teremben voltunk, aminek a teteje a semmibe meredt. Volt még ott egy csuklyás alak, talán maszkot is viselt, mert furcsa volt az arca. Thor’am szemmel láthatóan már találkozott vele, és a viszont találkozástól eléggé frusztrálttá vált.
A magát Kapuőrnek nevező egyén igen sejtelmes szavai után egy ajtó nyílt ki, hogy lépjünk át rajta. Thor’am habozás nélkül megtette, mi pedig követtük őt. A többiek állítása szerint, valamiféle sík, vagy dimenzióváltás történt, nem tudom, én nem értek hozzá. Azt azonban elmondhatom, hogy mióta először találkoztam velük ez nem az első ilyen eset. Lehet hozzá kéne szoknom. Ahova jutottunk az egy nagyon hideg hely volt. Thor’am és Eryn gyorsan előszedtek néhány meleg ruhát és nekem is adtak. Nariff a korsóját szorongatta és motyogott folyton, de láthatóan nem fázott. Valami hóval és jéggel borított tájra kerültünk, nem messze valami települést fedeztünk fel tele démonokkal, és olyan lényekkel, amikről még csak nem is hallottam. A biztonság kedvéért álcát készítettünk, az enyém talán túl jól is sikerült, de fenemód be voltam rezelve. A helyi ivóba látogattunk el először. Thor’am és Nariff kipróbáltak valami italt, Annyira nem tetszett nekik, én magam részéről, amiről nem tudok, az nem fáj.
Szóba elegyedtünk egy magát Genn-nek nevező fél-démoni lénnyel, aki felvilágosított minket, hogy a településen biztonságban vagyunk, itt senki nem fog bántani minket, a városon kívül azonban már igen. Megnyugtató hallani… mesélt még valamiféle térhasadékról, a közeli hegy belsejében, gondoltuk megnézzük.
Fent a hegyen egy barlangban haladtunk tovább, csúszós, hideg és életveszélyes járatokon keresztül, én majdnem bele estem egy szakadékba. Nem való ez nekem, túlságosan félek, és veszélybe sodorhatom a társaimat is. Sajnos nem volt mese, tovább kellett mennünk. Végül ráakadtunk a hasadékra, Thor’am szerint be kellene zárni, avval a kaviccsal amit a Kapuőrtől szerzett, valami vízióra hivatkozva. Miután megtörtént, egy fura lény esett nekünk. Nem tudom, hogy az ismeretlen terep, vagy a félelem, de képtelen voltam hasznára lenni a társaimnak. Használhatatlannak éreztem magam. Kiderült számunkra az is, hogy még két ilyet kellene bezárni, amik a jeges pusztaságban vannak.
Nagy óvatosan útra keltünk hát, és hamarosan eljutottunk egy újabb barlanghoz. Tele volt csontokkal és maradványokkal, a felét fel se ismertem, de találtam néhány vörös követ, sámánunk szerint tudja használni, ezért neki adtam. A barlang túl felén egy emelvényt találtunk, rálépve pedig a nagy zimankós jégvilágból egy lávával tarkított forró barlangba kerültünk. Nagyon nem tett jót ez a hirtelen változás, leginkább Káli a kutya sínylette meg. Volt itt néhány törpéhez hasonló valaki, akiknek lángolt a fejük. Pedzettem Nariffot, váltson velük pár szót, de mint kiderült, a jövevények segítségnyújtása abban nyilvánult meg, hogy segíteni szándékoztak gyorsan megölni minket. Ezt nem hagytuk persze, de a harci képességeik messze a miénk felett volt. Miután viszont egyiket sikerült a hosszú baltámmal belelöknöm a lávába, már könnyebb volt a helyzet, mind így jártak. Volt egy kis sikerélményem.
Hamar ráleltünk a hasadékra, valamiféle szertartást végzett itt néhány az előzőkhöz hasonló törpe, akiket igyekeztünk csendben megközelíteni, ám Thor’am elejtette a szablyáját és valamiféle szárnyas kis nem tudom micsoda elkezdett sivítozni. Thor’am levadászta egy varázslatával, utána ketten, mint ki jól végezte dolgát, alaposan megtapostuk. Be kell vallanom, nagyon jól esett. Az viszont már nem, hogy a tüzes törpék felfigyeltek erre és nekünk támadtak. Miután sikerült felül kerekednünk rajtuk és bezártuk a hasadékot itt is, visszakerültünk a fagyos pusztába. Legszívesebben üvölteni volt kedvem, talán nem is az extrém hidegtől, inkább, hogy tudatosult bennem, odahaza is hamarosan itt a tél és nem lesz jobb a helyzet ott sem.
Valamiféle völgyhöz értünk, ahol némi tanakodás után úgy döntöttünk, a föld alatt folytatjuk utunkat. A jégbarlang eléggé rossz választásnak bizonyult, a mennyezetről lelógó jégcsapok lezuhantak, egyik átszúrta Nariff lábát, Eryn és én szabadítottuk ki. Visszafordultunk és inkább felfelé haladva egy magaslatra értünk, a talaj alól pedig morajlás hallatszott. Eldobtam egy jégdarabot, és valamiféle lény mozgását véltem felfedezni a jég alatt. Eszembe jutottak odahaza az erdőben élő óriás százlábúak, akik a föld alatt élnek. Megosztottam ezt a többiekkel is, kis vártatva elő is tört egy fehér féregszerű rovar a jégpáncél alól. Hatalmas volt. Miután nekünk rontott, igyekeztünk megszabadulni tőle, de nagyon nehezen ment. Olyat belém harapott, hogy majdnem elájultam, a fájdalom közepette vettem észre, hogy Eryn kutyája egy üvegcsét tuszkol az arcomba. Még meghálálom egyszer, de ott és akkor nem lehetett pihenni. Egy jégcsóva eltalált, erre emlékszem, és hogy vacogva fekszem a Kapuőr előtt. Felvilágosított, hogy visszamehetek a többiekhez ha akarok, az idő itt fogalma itt nem létezik. Rendbe szedtem magam és az ajtón keresztül máris Thor’am mellett találtam magam. Ők is kissé meglepődtek, de inkább a féreggel voltak elfoglalva. Nagy nehezen legyűrtük, majd távolabb megtaláltuk az utolsó hasadékot. Miután bezárult, megjelentünk ismét a Kapuőrnél, aki megköszönte nekünk, a következő pillanatban pedig ismét a szekéren találtuk magunkat.
Hogy mi a tanulságom… kevés vagyok ehhez az egészhez. Annyi segítséget és törődést kaptam ezektől az emberektől, hogy talán sosem tudom viszonozni. A legkevesebb, amit tehetek, hogy felül emelkedek önmagamon és korlátaimon, hogy hasznosabb segítség legyek számukra. Persze, ehhez idő kell…
