-Itt meg mi történt? - Háborodott fel a szakállas férfi, miközben leszökkent a lova nyergéből. A borús égen halovány vilámmok fényei derengtek fel időnként, amit aztán nem sokára elfojtott morajlás követett. Az eső pedig szakadatlanul áztatta az útszakaszt.
A késő éjjeli félhomályban is jól kivehető volt, szörnyű dolog történhetett.
- Jelentenünk kéne. Ezt a rakományt már várták.
- És hol a kiséret? - Érkezett oda harmadik társuk, lovát hátrébb hagyva. Szemében feszült türelmesség tükröződött, ám legbelül ott volt a rémület, a hideg félelem az ismeretlentől.
- Hallgassatok már el ti ketten! - Förmedt rájuk a szakállas fickó - Nem tudok igy koncentrálni!
- Feszült csendet követően, végül több gödörre mutatott a sáros talajon.
- Ott vannak a kiséret tagjai. Mind halott…mind feketére mázolt symeráni vértet visel.
- A másik kettő közelebb jött és elkezdtek vizsgálódni maguk is. A nyomokat mind jól látták, a bosszantó és egyben zavaró az volt csupán, hogy mindegyik okkal volt otthagyva, a többi nyom pedig egyszerűen eltűnt.
- Hirtelen támadás volt, nem lehetett figyelmeztetés.
- Igen… Hacsak nem tekintjük figyelmeztetésnek, hogy a legutolsó két embert egyetlen precz vágással végezték ki… Mester, jól látom, hogy a támadók elrejtették a létszámuk nyomait? - Fordult a szakállas férfihez az egyik fiatal, miközben ideges zavarában az ujjaival a tőrei markolatán babrált.
- Jól látod Sahai. Mindig ugyanabba a nyomba léptek, ahova előtte, ráadásul mindannyian. Egy ilyen kaliberű mutatvány rengeteg előkészületet igényel.
- Vagyis régóta tervezték már ezt a lépést. De mégis kik lehettek? Egy új banda?
- Kizárt Derak. - Folytatta az idegeskedést Sahai - Ezek pontosan tudták, hogy mi és hova tart, a shyburi bandák és más céhek nem tudtak a szálltmányról, méga rakományt is titkoltuk.
- Hárman voltak… - A mesterük szavára elhalgatott mind a két fiatal a döbbenettől.
- Hárman 4 rajnyi Symerán gárdistával szemben? - Hitetlenkedett Derak.
- Mind a hárman még itt vannak. - Elcsuklott a hangja. Az érzés, hogy figyelik úgy markolt belé, olyan hirtelen, mint az iszonyat szokott, ami lassan kezdte is eluralni a gondolatait. Hogyhogy csak most tűnt fel számára?
Azonnal védelmi alakzatba rendeződtek. Az eső szüntelenül kopogott, és olomszerű függönyt bocsátott a tájra, hogy ezzel is takarja a hivatlan vendégeket. És mintha a természet is ellenük dolgozna, a hideg köd, mely a tél előhirnökeként bekúszik éjszakánként a látóhatárba, kiváló leplet jelentett.
- Bal! - Kiáltott Sahai. Társa azonnal reagált, két kardjával előrébb vetődött, és háritotta a láncra erőstett tőr támadását. A mester arca egyre jobbon eltorzult. Ilyen jól irányzott célzást, ilyen időjárási körülmények között szinte lehetetlen egy embernek véghezvinnie.
- Tehát nem emberek… kissé megkönnyebültem. Ha Árnyék tért volna vissza az országba attól már aggodalom tölt el, de igy… most már csak arra volnék kváncsi, hogy használnak-e valamiféle varázslatot. Sahai?
- A fiatal férfi egy gyors mozdulattal előrántott egy tekercset az övén lévő tartóból, és egy másikból pedig ezüst sznű port. Miközben felolvasta a tekercs szövegét a levegőbe szórt szemcsék szétáradtak nagy távolságban, s halovány fehéres derengéssel hullottak a földre.
- Nem mester! - Ezek voltak utolsó szavai. több irányból tűk sorozták meg, jól irányzottan, a létfontosságú helyeken. A mester rájött, hogy hibázott. Mivel nem emberek, látnak ott is ahol ők nem. Látták hogy Sahai mágiát alkalmazott, igy ő került a célpontok közé. Most már tudni lehetett, hogy mennyien és milyen irányban vannak, ám ez túl nagy ár volt ezért az információért.
Neki iramodtak a támadoknak. Derak két kardjával egy jól begyakorolt védelmi táncot adott elő, gy közel kerülhetett az egyik rejtekhelyéhez. Az pedig elő is ugrott és katanájának kékes fényében még látszott, ahogy az egyik kard szilánkosra törik.
A mesterre ketten támadtak. Alkarján elhelyezett bőrhüvelyekből záporoztak ki a tőrök, ám kevés sikerrel találtak célba. Az Egyik ellenfél kétfejű láncos buzogánya a feje előtt húzott el, a másikat lábbal hártotta. Érezte, hogy nem volt akkora erő az ütésben mint kellett volna, tehát az ellenfeleik még nem ismerik a gyengéiket pontosan.
Derak megmaradt kardjával széltáncba kezdett, ám ez hamar hasztalannak bizonyult, az ellenfele is ismerte ezt a vivó technikát ezért ő is ezt alkalmazta. Darek saját stlusával kombinálta a harci táncot, igy sikerült némi előnyre szert tennie, egy keresztvágással felszaktotta ellenfele karját. A seb nem volt mély, épp csak súrolta, de lenduletet adott a fiúnak, hogy tovább támadjon. Ám ellenfele is eléggé képzett volt, a katana előresiklott, majd egyenesen felfelé, majdnem átszelve Darek állkapcsát. De mielőtt odáig ért volna, egy gyors és furcsa mozdulattal Darek mögé került a penge és a támadó is, ő pedig védekezésre kényszerült. A támadólendülete megtört, úgyanúgy ahogy a másik kardja is. Darek egy hirtelen mozdulattal rászortott a katana lapjára, majd oldalra vetette magát és igy kicsavarta azt ellene kezéből. Tudta, hogy ez már veszélyes lesz, de puszta kézzel még győzhet. Rohamozott. Ellenfele tétovázott, igy sikeresen hasba rúgta, majd egy gyors és erőteljes mozdulattal kicsavarta a karját és eltörte a csuklóját. Elrejtett pengére azonban nem számtott, igy mikor az a kezébe fúródott érezte, hogy veszitett. Érezte, hogy fogy az ereje és alig kap levegőt, majd habzó szájjal a földre zuhant. Még vonaglott egy kicsit, majd teljesen elernyedt a teste.
A mestere látta ezt, dobótőrei segtségével elhátrált az ellenfeleitől egy menekülő ösvényhez.
- Mégis kik vagytok? És legfőkéépen hol van a szálltmány?
- Fontos nektek ugye? - Szólt az egyik támadó, hangja rideg volt és minden érzelemtől mentes.
- Nem tudom mi az és nem is érdekelt… de ha ennyire fontos nektek, biztosan értékes.
- Nem ismerem fel az egyenruhát - szólt a társa - hova tartozol, csak hogy öltem-e már a fajtád?!
- Megalázzátok magatokat már megint - szólt végül a törött kezű. - Miért kell folyton olyasmivel beszélni, ami primitv és élet képtelen… Sygaraeh mollen hessini!
- Doeshass! - Förmedt rá, ki először szólalt meg. A szakállas mester pedig egyre jobban érete, hogy közeledik a vég. - Ez a nyelv… képtelenség! Ők miért lennének itt? -cikáztak a fejében a gondolatok, mig a rangidős ismét meg nem szólalt.
- A szálltmányotok és a katonák akik ksérték útban voltak, nem fértünk el tőlük az úton…helyet csináltunk magunknak. Ami pedig az egyenruhád illeti, biztosan Symerán, de nem a Magitórium és nem is a hadsereg a feljebbvalód. Nincs rang és szimbólum, nincs jelvény, tehát titkos szervezet, valamelyik hatalmon lévő alvilági vezető magán alakulata lehet…Kérlek mond el a Blackford klánnak, hogy hajlandó vagyok tárgyalni a szálltmány árával kapcsolatban.
- Hogy miről beszélsz? - hökkent meg a szakállas - Blackfordnak nem… - Újabb hiba. De már késő volt. Elárulta, hogy a tárgyaló fél nem létezik igy az ő élete is értéktelenné vált. El kell tűnnie, de nagyon gyorsan…a törött kezű bámulatos gyorsasággal mellette termett és lendtette felé a katanát. Nem volt a mesternek választása, ahhoz a módszerhez kellett folyamodnia…
Résztvevők: Szentjánosbogár, Mesélő: Tammis
Szentjánosbogár naplójából
1485 december 21.
1485. december 21. reggelén mind a tanyán voltunk gyakorlaton. Tudtuk, hogy a tél közel jár, ezért maximálisan ki akartam használni a hátralévő időt, mivel a raktárban erre már nem lesz elegendő helyünk. Veshal ügyesen kihúzta magát a reggeli testedzés alól, mondván, pótolnia kell fogytán lévő készleteinket. Nárcisz is így tett, de őt Damal mentette ki, mivel szüksége volt a szanitéc segítségére. Josher is távol maradt, ő Lujinak segédkezett a raktárban. Már érezhető volt a tél lehelete, a fák ágain lecsapódott a dér, a pocsolyákban a víz jéggé fagyott, a földön pedig megjelent egy-egy hófolt is. Tanítványaimnak nem tetszett, hogy ilyen hidegben kell gyakorolniuk, ám Pesrick felhívta figyelmüket, hogy nem tudják milyen a hyboriai tél. Levette felsőjét és félmeztelenül folytatta az edzést, libabőrnek nyoma sem volt testén. Keva viszont két kabátot vett fel hajnalban, de még így is fázott. Értettem mi a bajuk, mert én is fáztam, de kezdett zavarni tanítványaim állandó nyavalygása.
- Aki tovább panaszkodik a hidegre, az szintén leveszi a felsőjét! Vegyetek példát Pesrickről, ő nem panaszkodik.
- Pesricknek könnyű, mivel hyboriai. Csak azért nem fagy be a segge, mert hozzá van szokva az állandó hideghez. – Terka tovább makacskodott.
- Gyerünk cicám, hallottad mit mondott a főnök. Vedd le szépen a felsődet, hadd lássam mi van alatta. – ekkor Cesar a földre rogyott és fájdalmasan a tökeit kezdte markolászni.
- Cesar, fárasztó lehet ennyit beszélni. Ha összeszedted magad, kelj fel a földről és folytasd az edzést! Terka, most ne a lábmunkát gyakorold! Egyébként szép volt.
A távolban lovasok tűntek fel és egyenesen a birtokom felé haladtak. Intettem a többieknek, hogy maradjanak, míg én a lovasok elé siettem. Hat Fekete gárdista volt, akik az Atyától hoztak közvetlen parancsot. Valami nagy baj történhetett, ugyanis mindenkit visszarendeltek a falakon belülre. Azonnal utasítottam embereimet, hogy fejezzék be a gyakorlatozást és készüljenek fel a tanya kiürítésére. A főépület ajtaját lelakatoltuk, a készleteket összeszedtük, majd embereim a felszerelési tárgyakkal a csatornalejárón keresztül távoztak. Parancsomra Cesar és Terka elkísértek az Atya birtokára.
Megérkezésem után Erica azonnal fogadott. Elmondta, hogy megszakadt minden kapcsolata kiküldött felderítőivel és egy szállítmány sem érkezett meg időben. Attól tartott, hogy Árnyék tért vissza, ezért óvintézkedésképpen összébb kellett húznia a céhek védvonalát. Katonái ekkor egy szakállas fickót támogattak be, kinek a fél karja hiányzott. Csak azután sikerült kihallgatni, hogy az ispotályban ellátták a csonkolt végtagot.
A szakállas férfi Erica legjobb emberei közé tartozott. Azért küldték ki, hogy kiderítse mi történt az elveszett szállítmánnyal. Két társa otthagyta a fogát, mikor három elf rajtuk ütött. A részletes beszámoló után az Atya a Generion fivérekre gyanakodott, akik elég hírhedtek a Perem Vadonban elkövetett rémtetteikről. A régi-régi harcokban elvesztették családjukat és falujukat, ezért bosszúhadjáratba kezdtek az emberek ellen. Több száz év állt rendelkezésükre, hogy gyűlöletüket halálos technikák tanulmányozására fordítsák és végül a gyilkolás mestereivé váljanak.
Az Atya továbbra is ragaszkodott a csomag visszaszerzéséhez, ezért Beretet és engem küldött el, hogy megtaláljuk a fivéreket. A százados két embere is velünk tartott, ezért Cesart és Terkát visszaküldtem a Zöld Lámpásba. Bár mindkét katona a Fekete gárda tagja volt, egyik sem látszott igazi harcosnak. A középkorú férfit még csak el tudtam volna valahogy képzelni, de fiatal társa inkább bandatagnak nézett ki, hála a fején lévő kendőnek.
Észak-északkeleti irányba lovagoltunk egy üresen álló őrtoronyhoz, hogy találkozzunk a Vérkopók nevű fejvadászklán tagjaival. Eddig rendszeresen küldtek jelentéseket a Feranováknak, ám most felőlük sem érkezett semmi hír. Mindenképpen itt volt érdemes először körülnézni.
Az öreg mohos torony tövében egy táborra bukkantunk, ám az teljesen elhagyottan állt. A tűz már régen leégett, ugyanakkor semmi nyom nem utalt arra, hogy a fejvadászok elhagyták volna állásukat. Pontosabban semmilyen nyom nem utalt semmire, ugyanis nem voltak nyomok. Ha valaki el akarta volna tüntetni a Vérkopók nyomát, akkor a tábort is elbontja, ha viszont nem ez volt a célja, akkor miért tüntették el a lábnyomokat?! Felettébb különösnek találtuk ezért úgy döntöttünk, hogy a torony belsejében is szétnézünk.
Odabent korom sötét volt, ezért meggyújtottam egy fáklyát, majd még néhányat a falakra szerelt tartókban. Hogy gyorsabban végezzünk, szétváltunk. Beret a felső szintekre indult, míg én a pince felé vettem az irányt. A két gárdista hátramaradt, hogy a bejáratot őrizzék és jelentsék, ha bármi furcsát tapasztalnak.
A pince semmiben sem különbözött a torony többi szintjétől. Üresen álló ládák, meghasadt hordók, por és pókháló mindenütt. Rövid kutakodás után találtam egy lezárt ládikót, melyben egy tekercsre leltem. Rövid tanulmányozás után a pergamen megsemmisült, ám még előtte elsajátítottam a rajtalévő ködrejtek varázslatot.
Mivel a torony nem tartogatott más érdekességet, visszatértünk az erdőbe. Beret még odafentről észrevett egy fenyőfa tetején lévő megfigyelőállást, ezért arrafelé vettük az irányt. Hamarosan el is értük az öreg tűlevelűt, melynek vastag törzsétől nem messze egy holttest hevert. Valószínűleg az egyik fejvadász lehetett, a nyomok szerint pedig menekült valaki vagy valakik elől. Jobban megvizsgálva a lábnyomokat észrevettük, hogy ezeket nem egy, hanem négy személy hagyta hátra.
A nyomokat követve eljutottunk egy közeli forrásig, ahol a lábnyomok egy mélyedésbe vezettek. Ostobaság lett volna a bevágásban haladni, ezért a meredély két oldalán mentünk végig. Egyszer csak a vájatban megláttunk egy szürke hajú alakot. Intettem a többieknek, hogy maradjanak a helyükön, míg én leugrottam az elf mögé. Rövid beszélgetés után rájöttem, hogy az előttem álló személy a Generion fivérek legidősebbike, név szerint Dacus. A tárgyalás jól indult, bár éreztem, hogy az elf nem tekint rám egyenrangú tárgyalópartnerként. Hamarosan a másik két elf is felfedte magát, akik a fák tetején rejtőztek. A nagydarab neve Ciledon volt, a másiké pedig Jehyn. Elmondtam, hogy ki is vagyok és miért jöttem ide. Bár Dacus hajlandónak tűnt üzletet kötni, kihangsúlyozta, hogy a Feranovákat nem tartja megfelelő üzleti partnernek. Jehyn szája időnként szóra nyílt, de rasszista indíttatású megnyilvánulásait nem mindenki tudta jól kezelni. Már azon voltam, hogy számszeríjammal lelövöm a szájaló kendős gárdistát, de Beret a fejét rázva jelezte, hogy inkább ne tegyem. Mikor a fiatal gárdista előhúzott egy elf fegyvert, Jehyn agya elborult. Az elf azzal kérkedett, hogy megölte a Sárga Varjú nevű orgyilkost és most a halott gárdista ujjai közül fogja kicsavarni népe fegyvereit. Beret segíteni próbált beosztottjának, ám Ciledon láncos buzogányával az útját állta és rátámadt a századosra. Én magam kinyilvánítottam Dacus felé, hogy nem veszek részt a küzdelemben, inkább folytatnám a megkezdett tárgyalást. Mivel Dacus még mindig nem tudatta mit kér cserébe az árúért, felajánlottam az elf fegyvereket. Közben átváltottam az elf nyelv használatára, hátha az gördülékenyebbé teszi a tárgyalást. Eközben kiélezett macska-egér játék folyt körülöttünk, mely bármelyik pillanatban átcsaphatott volna valódi vérfürdőbe. A kendős gárdista próbálta kifárasztani Jehynt, aki katanájával próbálta levadászni az előle menekülő symeranitát. Beret egyre nehezebben bírt a fegyverőrült Ciledonnal, míg a középkorú gárdista teljesen eltűnt. Mivel semmi olyat nem sikerült felajánlanom Dacusnak, amit megfelelő fizetségnek tartott volna, rájöttem, hogy csak az időt húzza. Mivel ő is észrevette, hogy átláttam rajta, fegyvert rántott, az összecsapás pedig elkerülhetetlenné vált. Előhúztam véreztető szablyámat és megkezdtük az agresszív tárgyalást. Ellenfelem azon csodálkozott, vajon hogyan tettem szert különleges fegyveremre. Eddig még magam sem gondolkodtam rajta, hogy Sikátor honnan szerezte a különleges szablyát, így válaszképpen csak annyit mondtam, hogy ajándékba kaptam. Mindezt persze a sárkányok ősi nyelvén tettem, amit ellenfelem úgy fogott fel, hogy alábecsülte a képességeimet. A harc hevében egyre sűrűbben használt alkímiai robbanószereket, amivel nemegyszer sikerült kibillentenie az egyensúlyomból. Végre előkerült a könyv, a szállítmány, amit Erica annyira várt. Dacus egyszerűen eldobta és azt várta, mikor lépek ki a védekezőállásból, hogy aztán a könyvért induljak. Nem adtam meg neki ezt az örömet, így tovább harcoltunk, igaz nem sokáig. Egy öles fa dőlt kettőnk közé, amit Ciledon próbált Beret fejére borítani. Eközben Jehyn és a kendős gárdista már a magasban, a fák ágai között harcoltak egymással. Csatájuk olyan heves és lendületes volt, mint ha egyikük sem akarna soha elfáradni. Dacus egyre erősebb alkímiai szereket vetett be, ezért én sem fogtam vissza magam. A küzdelem akkor ért véget, mikor Ciledon elhajította Beretet, ő pedig így lesodorta a fáról kendős beosztottját. Egy kupacban hevertek a földön mozdulatlanul, pont a lábam előtt. Ekkor valami furcsa dolog történt körülöttünk, sárga fény nyalábok törtek elő a földből. Rájöttem, hogy rövidesen teleportálni fogunk, így csak néhány pillanatom volt hátra, hogy a könyvért rohanjak, majd beleugorjak a fénybe.
A Feranova birtokon találtuk magunkat mind a négyen. Rájöttem, hogy a középkorú katona biztonságos távolságból a menekülésünket készítette elő. Csak arra a pillanatra várt, hogy mind egy helyre kerüljünk. Átadtam a könyvet az Atyának és beszámoltam az erdőben történtekről. Figyelmeztettem, hogy a fivérek tudják, hogy az ő nevében jártam el, így könnyen lehet, hogy megjelennek a városban tiszteletüket tenni. Erica számolt ezzel a lehetőséggel, ezért távollétemben érvénybe léptette az Árnyékprotokollt. A kilenc céh és a városőrségben szolgáló téglák mind Erica irányítása alá kerültek. Bár nem értettem egyet ezzel a megoldással, beláttam a szükségességét. Erica a város összes céhét három fő csoportra osztotta és egy-egy ember parancsnoksága alá helyezte. A védekező csoportot Erica egyik unokatestvére vezette, a támogatókat Beret, míg az offenzív támadó csapatot szerény személyem kapta.
Mikor visszatértem a Zöld Lámpásba, azonnal eligazítást tartottam. Figyelmeztettem mindenkit, hogy vegyenek fel páncélt, majd fegyvereikkel együtt álljanak készen az indulásra. Damal és Nárcisz gyorsan ellátta sérüléseimet, de azt javasolták, inkább pihenjek és ne vegyek részt a harcban.
A szobámba mentem, ami furcsa módon üresnek tűnt. Cristának nyomát sem láttam, így néhány óra pihenőt valóban engedélyeztem magamnak. Mikor képtelen voltam tovább meditálni, felnyitottam a hatalmas csomagot, amit Terkios Coratlyne küldött nekem. Válaszlevelében felhívta figyelmemet, hogy ne szerezzek neki több kellemetlen percet, csomagjaimat ezentúl hajóval küldjem, ugyanis a postaszolgálat karavánjait Tebrusban ellenőrzik. A nyomozó rengeteg dokumentummal szolgált, amikhez bányarészvényeket, nyomozási iratokat és még ki tudja mi mindent csatolt. Első olvasatra nem találtam bennük semmi új információt Sikátor ügyleteiről, de ezek az akták mindenképpen megérnek egy alaposabb áttanulmányozást. Hogy kérjen is valamit viszonzásképpen, felhívta figyelmemet, hogy Barnabást, a Csonkoló néven elhíresült orgyilkost meggyilkolták. Az ügy kivizsgálásához a Csonkoló mesteréhez kéne eljutnia, ám ehhez segítség kell. A mester nevét nem ismerte, de azt tudta, hogy egykoron a Fekete Pengék Ura és az Intéző társaságában tanulta a szakmát. Úgy véltem segíthetek a nyomozónak néhány információmorzsával, de csak ha a jelenlegi ügy véget ér.
Megkértem Lujit, hogy mindenkinek töltsön egy italt. A kocsmáros azt mondta, külön szobába költöztette Cristát, ám nekem ez egyáltalán nem tetszett. Figyelmeztettem Lujit, hogy nem szeretném, ha a kislányt „munkába” állítaná, csak tartsa melegen az ágyamat. Rövid beszédet mondtam, hogy tanítványaimnak legyen miből erőt meríteni. Miután lehúztuk az italt, elindultunk, hogy találkozzunk az alám rendelt céhtagokkal.
A városkapu környékén várakoztunk arra az esetre, ha a Generion fivérek megjelennének. Órákat töltöttünk a hidegben, de semmi említésre méltó nem történt. Nem sokkal később valaki a városőrségben lévő céhtagok közül egy holttestre akadt az egyik sikátorban. Nem akartam elmozdítani csapatomat, ezért magam néztem meg a hullát két városőr társaságában.
A holttest zsebében találtam néhány süveget, valamint egy cinkelt kártyapaklit. Bár valamilyen különleges fegyverrel végeztek az áldozattal, semmi jel nem utalt arra, hogy a három elf lenne a felelős. A csaló valószínűleg lebukott a kártyaasztalnál és ezért valaki megölte.
Miután visszatértem a többiekhez, a városőrök újabb holttestre bukkantak, igaz, kicsit távolabb. Már éppen indultam volna, hogy megvizsgáljam, mikor egy kampó vágódott ki a sikátorból egyenesen Hanna felé. Marco az utolsó pillanatban vetette magát a félelf lány elé, így a kampó az ő testébe fúródott bele. A következő pillanatban már be is rántották a sikátorba.
Ahogy berohantunk a szűk utcába, megláttuk Jehynt, dühítő módon a haldokló Marco testén üldögélt. Mellette ott volt Dacus és Ciledon is, de ügyet sem vetettek ránk. Olyan természetesen beszélgettek Perem vadoni rémtetteikről, hogy fel sem tűnt nekik, hogy egy sárkánylehelet ital tűzcsóváját fújtam egyenesen az arcukba. Jehyn ekkor katanája segítségével szelet gerjesztett, ami eltérítette a pusztító lángnyelveket. Zavartalanul folytatták tovább az eszmecserét, míg a többiek felsorakoztak a hátam mögött. Csevegésüket csak akkor fejezték be, mikor számszeríjak egész sora indított nyílvesszőket a parancsomra. A testvérek ekkor felugrottak a háztetőkre és futásnak eredtek. Utasítottam a városőrség tagjait, hogy próbáljanak eléjük kerülni. Morgan és Nevar azonnal felmászott a tetőre és a menekülők nyomába eredtek. Láttam, hogy Marco még mindig életben van, de a kocsihajtónak már esélye sincs a túlélésre. Utolsó szavaival még megjegyezte, hogy ez egyszer jó szolgálatot tett testőrként, nem vallott kudarcot. Nagyon büszke voltam Marcora, de Hannát sokként érték a történtek. Kénytelen voltam megrázni a félelf lányt, hogy összeszedje magát és dühét kardként használja ellenségeinkkel szemben.
Bár jókora előnyük volt, egy közeli parkban sikerült beérni a menekülő elfeket. A fegyverőrült Ciledon elővette hatalmas buzogányát és becsmérlő szavakat tett az embereimre. Jehyn ekkor ismét üvölteni kezdett, és figyelmeztette testvérét, hogy ne álljon szóba olyan primitív, életképtelen teremtményekkel, mint mi. Ahogy alárendeltjeim lassan ellepték a parkot, Dacus és Jehyn valószínűleg felmérhette az erőviszonyokat, mert inkább kereket oldottak. Ciledon hátramaradt, hogy egérutat biztosítson testvéreinek és elszórakoztasson minket különleges fegyverarzenáljával. Nem akartam feleslegesen húzni az időt, így szétbontottam a csoportot. Utasítottam Victort, hogy Brenttel, Imrével, Kevával, Morgannal, valamint a városőrség tagjaival maradjanak a parkban és próbáljanak végezni a nagydarab elffel.
Ciledon
- Számítok rátok. – Ez volt az utolsó szava a mesterüknek, s rájuk bízta a feladatot. Mind érezték, hogy nem vallhatnak kudarcot, bármi áron, de le kell győzniük az elfet.A nagydarab elf erős kétkezes láncos buzogánya hátralökte mindegyiküket. A parkban lévő civilek elrohantak a csata láttán, nem győzték kerülgetni a termetes fekete embert. A két fiatal távolabb igyekezett feltápászkodni a földről, a fekete vértes városőrök eszméletlenül feküdtek tovább, míg a hangtalan déli férfi a közeli fa ágai mögé rejtőzve gondolkozott a következő lépésen.
- Nem lesz könnyű dolgunk. – Szólt oda egyikük, mire egy elmerengő biccentés volt a felelet.
- Egyben vagy Morgan? – Kérdezte társát, aki még csak most állt lábra.
- Igen… fogjuk rá. Remélem Viktor mester hamar kitalál valamit. – Szíve mélyén irigyelte a mesterét, hogy gyorsabb volt nála és el tudta kerülni azt a csapást és elbújt a fán.
- Tudod komám - hangzott öblösen az elf hangja, mely tükrözött minden megvetést – biztosan tudom, hogy még nem volt dolgom fekete bőrű emberrel. Hogy mennyire undorító ez, azt már nem is részletezem, de ne aggódj egy cseppet sem, hamar végzek veled és nem kell tovább szenvednem a csúnya képedtől.
- Ez mulatságos, – vágott gyorsan vissza a másik – olyasvalaki szájából hallani ilyen szavakat, akinek az őseit a Természettudományi Múzeum raktárában se nagyon tudják hova tenni, mert a tartósított, összeaszott testük bebűzölgi az egész termet.
- Az elf szeme vérbefordult, majd ordítva rohant neki ellenfelének. A kopasz néger kivárta a megfelelő pillanatot, majd egy jól irányzott rúgással kirepítette ellene kezéből a láncos buzogányt. Az elfet azonban ez sem állította meg, neki esett a fektének és földre teperte. A másik két társa ezt látva odasiettek, mire az elf elhátrált.
- Jól vagy Keva? – Kérdezte a felrepedt ajkú négert társa, aki miközben felsegítették végig mosolygott, hogy felbőszíthette az önelégült hegyes fülűt. Viktor közben leugrott a fáról és melléjük lépett. Gyors kézjeleket adott le. Szerencsére mind jól értették már a jelbeszédet, tisztában voltak vele, mit akar mondani a mester. Csak az volt hátra, hogyan tudnák kivitelezni a tervet. Az elf közben előrántott egy tekercset és megidézett egy hatalmas harci kalapácsot.
- Én megyek.
- Biztos jó lesz, Brent?
- Ja… ne izgulj. Kibírok még pár ütést. Nemrég még Pesrick sem tudott a földön tartani elég időre, emlékszel… nem lesz itten probléma.
- Összenéztek. Megértették egymást, mind tudta, mi a dolga. Az efl nekiiramodott, hogy szétcsapjon közöttük. Brent nekitámadt, miközben Keva és Morgan egy közeli pad felé vették az irányt. Viktor ez alatt a táskájából előhúzta kedvenc számszeríját, és elkezdte felajzani. Az elf elérte Brentet, aki megpróbálta őt lefegyverezni, ám ez sikertelen próbálkozás volt. Egy erős csapással eltaszította oldalra a férfit, bele a megfagyott tetejű kacsaúsztatóba. Az elfet lendülete tovább vitte, és csak ekkor szembesült vele, hogy az előbbi támadás csak elterelés volt. Keva felugrott a padra, majd az utána érkező Morgant megragadta, és tiszta erőből elhajította felé, kezében egy tőrrel. Éles szemeivel kiszúrta, hogy nem sima tőrről van szó, így gyorsan elhátrált a repülve érkező támadótól. Nem is sejtette, hogy az egyszerűen csak elhajítja fegyverét, amit a vízből kikecmergő Brent elkapott, és egyből belevágta a hátába. A céljuk akkor vált világossá számára, mikor meghallotta a számszeríjon lévő mágikus csörlő kattanását. Viktor csak erre várt. A tőrhöz erősített mágikus huzal megfeszült, és átlyukasztotta az elf felső testét, melyen most egy jókora seb éktelenkedett.
Az elf fél térdre rogyott. Megalázónak érezte, hogy így elbántak vele, dühöngött. Heves ordibálása arra sarkalta a csapatot, hogy újraszerveződve várják a támadását.
Hirtelen egy kétoldalú kardot idézett, majd nekirohant vele Morgannak. A fiú lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem szelte ketté, de így is felszántotta az oldalát, ahonnan a vére sűrűn hullott a megfagyott földre. Az elf nem állt meg, avval a lendülettel tört előre, nem érdekelte a férfi, akit az imént nyársalt fel, nem érdekelte őt Keva sem, aki megpróbálta útját állni, de a kétoldalú kard előbb a térdébe, majd a vállába mélyedt, majd végezetül egyszerűen csak félre lökte őt. Brent egy határozott mozdulattal hárította az egyik penge támadását, a másikat nem. Szándékosan engedte megsebezni magát, így ráfoghatott az elfre, akit gyors vágással ki akart végezni. Nem számolt vele, hogy sokkal erősebb nála, így csak a torkánál tudott rajta egy rövid vágást ejteni, nem volt túl mély, de így is patakzott belőle a vér. Az elf megfejelte Brentet, majd a földön hagyta és rohant tovább. Végig csak Viktor volt a célpont. A néma ezt tudta, így már mikor Morganon átgázolt elkezdte felhúzni a számszeríjat. Az elf gyorsabb volt. Túl lassan sikerült kiélesíteni, a penge átszúrta őt a válla alatt. Az elf harcos bosszúszomjas vigyorral az arcán, és egyre kábábban a vérveszteségtől, kihúzta ellenfeléből a fegyvert és a kegyelemdöfésre készült. Viktor már lelkiekben felkészült, a csapásra, ami végül nem jött el.
Egy árnyék húzott el felette, majd csapódott közéjük és egy villanással később az elf fegyvere szétpattant, a szilánkok pedig felvagdosták az arcát.
- Imre! Vigyázz, rengeteg fegyvere van még – szólt vérző fejjel Brent, az újonnan csatlakozó tengerésznek.
Imre tudta, hogy nem bírná sokáig a szablyája az előbbi támadástól meg is repedt, csak a többieknek húzhatja az időt. Az elf gyilkos tekintettel egy lándzsát szólított magához, majd előre szúrt vele. Imre gyorsan a fegyvere lapjával oldalra hárította, majd a csizmájában elrejtett tőrt előrántva térden szúrta a támadóját. Válaszképpen egy hatalmas pofon lett a jutalma és a földre esett tőle. Az elf zihálva felemelte a lándzsáját, ám lesújtani már nem tudott, Keva hátulról a korábban kiszakított seben keresztül nyúlt és megragadta a lándzsát. Az elf üvöltött a fájdalomtól, igyekezett megszabadulni a hátán lógó kevától, de csak azt érte el, hogy még nagyobb fájdalmat okozott az a seb. Mire sikerült lerángatnia magáról a négert, Brent rohant oda, majd kicsavarta a karját, a lándzsával együtt, és az elf felé fordította. A nagydarab hegyes fülű előrebukott, ahogy Morgan hátulról megrúgta őt, egyenesen a saját lándzsájába zuhant. Érezte, hogy elhagyja a ereje. Már nem fázott…
A csapat kimerülten és sebekkel tele elnyúlt a park deres füvén. Viktor elégedett pillantásokat vetett a fiatalokra, miközben vérző sebét szorítgatta. A gondolataiból néhány fekete vértet viselő városőr érkezése zökkentette ki. Egyikük odalépett hozzá, és vállára helyezte a kezét.
- Szép munka volt fiúk. – A néma csak biccentett és elmosolyodott.
- Hol vannak a többiek? – Kérdezte a fiatalokat.
- A másik kettő után mentek.
- Mindannyian?
- Igen, engem Szentjánosbogár visszaküldött, hogy itt segítsek, ő meg kettéosztva a csapatot, egyenként vette fel a harcot a két fivérrel.
- Ezzel az alakkal küzdöttem korábban az erdőben, nagyon erős ellenfél volt. Ám azt a másik kettőt sem kell alábecsülni, egyikük veszedelmes kardforgató.
- Mond Imre, hol érték őket utol?
- A kikötőben… mindjárt oda vezetlek titeket.
- Kizárt dolog. Viktor szárnyai alatt elmentek az embereim egy részével a Feranova házhoz, van ott most egy ispotály. Mond el azt hogy merre vannak.
- A tizenhatodik raktármólónál.
- Rendben odamegyek az embereimmel.
- Veled tartok, én még bírom és még hasznomat lehet venni ott.
- Jól van Brent… Segítsünk Janusnak.
A két menekülőt a kikötőben értük utol és sikeresen elzártuk az útjukat. Eredetileg Dacust választottam volna ellenfelemnek, de a Marcoval történtek után Jehyn volt az, akit mindenképpen meg akartam ölni. Alto, Hanna, Max és Pesrick sietett a segítségemre, míg Josher, Cesar, Konstantin, Konrád, Nevar és Terka együtt indult Dacus ellen. Felrin, Gendrel, Tuwhan, Robard és Veshal körbevették a kikötőt és számszeríjakkal, valamint alkímiai szerekkel igyekeztek támogatást nyújtani.
Jehyn
Jehyn azonnal széltáncba kezdett, amit meglepő könnyedséggel hárítottam. Ahogy átvettem a kezdeményezést, alapállást váltott és gyors ellencsapásokkal hárította minden egyes támadási kísérletemet. Ahogy lassan körülfogtuk, átállt defenzív harcmodorra, így még öten együtt sem tudtunk áthatolni a védelmén. Ekkor az íjászok is bekapcsolódtak, de Jehyn egy erőteljes széllökéssel eltérítette a felé száguldó vesszőket. Még fel sem készültünk a következő rohamra, újra stílust váltott és egy erőteljes gyors vágással megsebezte a felkészületlen Hannát. A harc hevében nem tudtam a lánnyal foglalkozni, próbáltam magamra vonni a rasszista elf figyelmét. Rövid ideig sikerrel is jártam, így Alto és Pesrick két irányból meglepetésszerű támadást indíthatott. A két izmos fiú olyan erővel vágta könyökét az elf fejéhez, hogy az majdnem leesett a helyéről. Biztos voltam benne, hogy komoly agyrázkódást szenvedett, ugyanis még az egyensúlyát is elveszítette és a földre rogyott. Már éppen feltápászkodott volna, mikor Max mögé került és átvágta a torkát. Jehyn azonnal védekezett, így a kés néhány centivel ugyan, de elkerülte az ütőerét. Kihasználtam, hogy ellenfelem védtelen, így egy közepesen erős támadást indítottam ellene. Jehyn számított erre a lépésemre és elegánsan eltáncolt a pengém elől, majd egy gyors döféssel lábon szúrta a mögötte álló Maxot. Ahogy a fiú elfeküdt a földön, ismét felém fordította a figyelmét és katanájával felnyársalta az oldalamat. A pengét nem húzta ki, hanem lefogott és élő pajzsként tartott maga előtt. Hanna ekkor váratlan támadást indított jobbról, ám Jehyn gyorsabb volt és egy erőteljes rúgással elcsúfította a lány csinos arcát.
- Takarodj a közelemből te korcs! – üvöltötte Jehyn.
Hirtelen robbanás rázta meg a szemközti raktár épületét. A lökéshullám kirepítette Joshert, Konrádot és Nevart az ablakon, ám a hegymászó még időben meg tudott kapaszkodni a raktár körüli kerítésben. A robbanás után az építmény megrogyott, majd a tető több ponton beszakadt. Dacus az utolsó pillanatban rohant ki az összeomló épületből, de Cesar ott loholt szorosan a nyomában. A sérült zsoldos nehezen bírt lépést tartani a robbantgató alkimistával, aki felszaladt egy közeli mólóra. Mivel másfelé nem mehetett, Cesar megállt és láncos buzogányával szétzúzta a mólót, ezzel elvágta Dacus egyetlen útját a parttól. A móló közelében egy hajó horgonyzott, ami még mindig esélyt adhatott volna az elfnek a menekülésre.
Kihasználva azt, hogy Jehyn a szemközti eseményekkel van elfoglalva, egy árnykéz varázslatot nyomtam az arcába. Ez elég is volt ahhoz, hogy kiszabaduljak a szorításából, így az íjászok nyílzáport zúdíthattak az elf kardmesterre. Azonnal megittam egy igen erős gyógyitalt, ami azonnal elállította a vérzést, és tompította a fájdalmat, amit a katana pengéje hagyott hátra. Az íjászok rendkívül pontos lövéseit a széltánc technika eltérítette, így találatok száma elenyészett. Pesrick megpróbált áttörni a kardmester védelmén, ám az elf egy egyszerű mozdulattal kigáncsolta a rohamozó hyboriait. Ekkor Alto hátulról rávetette magát az elfre, aki képtelen volt kitépni magát a volt katona erőteljes szorításából. Hanna ekkor Jehynhez lépett és mélyen belenézett a szemébe. A lány arca a rúgástól teljesen feldagadt és a szemeiben izzó gyűlölet csak rontott az összképen.
- Nem vagyok korcs, te buzgómócsing hegyes fülű kobold! – Hanna felvette kesztyűjét, majd ráerősítette hosszú acéltűit.
Jehyn utálkozó hangja elhalt, ahogy az acéltűk átszúrták a szívét. Haláltusája hosszú ideig eltartott, de Hanna minden egyes percét élvezte. Jehyn azt kapta amit megérdemelt, de a szenvedésének véget kellett vetni. A kezemet Hanna vállára helyeztem, majd kértem, hogy adja meg végre a kegyelemdöfést. Nem akartam, hogy túllőjön a célon és a bosszú teljesen feleméssze a lány lelkét.
A mólóra szorult Dacus nem adta meg magát. Bár Josher és Konrád több nyilat is kilőtt az alkimistára, mindegyik célt tévesztett. Nevar is beállt a sorba, majd újabb nyilakat indítottak Dacus felé. Még mindig aggódtam, hogy az elf valahogy kereket oldhat, ezért egy alkimistatűz segítségével lángba borítottam a móló közelében horgonyzó hajót.
Dacus
A raktár maradványai között mozgásra lettem figyelmes. Konstantin és Terka mászott elő a romok alól, szerencsére megúszták a robbanást komolyabb sérülések nélkül. A két túlbuzgó tanítvány azonnal leporolta magát, majd fegyvereikkel a móló felé indultak. Elrohantak Cesar mellett, majd egy hatalmas ugrást követően újra szembeszálltak Dacussal. Mivel előnytelen pozícióban voltunk, az íjászokkal együtt közelebb mentem a mólóhoz. Mágikus nyilakat osztottam szét embereim között, majd néhány pillanattal később teletűzdeltük az alkimistát. A főzeteinek hála még talpon tudott maradni, de az ereje egyre inkább fogyatkozott. Konstantin és Terka kihasználták helyzeti előnyüket és egy jól megkoreografált manőverrel súlyos sebet ütöttek Dacus testén. A móló körül egyre sűrűbb lett a füst, ahogy a tatot teljesen elborították a lángok. A tűz rohamosan terjedt, a hajó pedig lassan süllyedni kezdett. Az elf már rájöhetett, hogy nincs hová menekülnie, így minden erejével a harcra összpontosított. Egy rendkívül ügyes mozdulattal meglendítette szeges láncát, aminek csapása a tengerbe lökte Konstantint és Terkát.
Ekkor érkezett meg Brent és Beret, valamint további öt városőrt is magukkal hoztak. Már tudtam, hogy Victor sikerrel járt és nincs szüksége erősítésre. Lendületet vettem és én is átugrottam a mólóra Dacus mellé. Kértem, hogy adja fel, már úgy is veszített, de nem tágított a harctól. Ekkor a halott Jehynre mutattam, aki a földön feküdt, élettelen testén Hanna, Max, Alto és Pesrick foglalt helyet. Dacus képtelen volt felfogni, hogy az általa emberi patkányoknak tartott alantas lények hogyan győzhették le a testvérét. Minden dühét, ellenszenvét és haragját, amit egész faja érzett a sámánkirályságok rabigája óta, most fegyverének csapásaival zúdította rám. Mire Konstantin és Terka kimászott a vízből, az elf már ereje legvégén járt. Csak most látta be, hogy a küzdelem reménytelen, de nem kívánt az emberek foglyává válni. Egy üvegcsét vett elő, amit azonnal le is nyelt. Hatására teste megfeszült, a robbanásig pedig csak néhány másodperc volt hátra.
- Futás! Futás! Mindenki Futás! – kiabáltam, ahogy próbáltam minél messzebbre jutni a robbanás epicentrumától.
Mikor felébredtem, az Atya birtokán voltam rengeteg más sebesülttel együtt. A rögtönzött kórteremben rengeteg céhtag és városőr feküdt, köztük volt Victor, Morgan és Konstantin is. Még mindig elég gyenge és kába voltam, de olcsón megúsztam a dolgot. Az egész testemet sérülések borították, a sebeket több helyen össze kellett varrni, máshol elég volt bekötözni. A robbanás 37 méteres körzetében minden elpusztult, ráadásul, Terka, Konstantin és én voltam a legközelebb az epicentrumhoz. Tudni akartam, hány emberem veszett oda, ezért követeltem, hogy vezessenek a halottakhoz. Mikor az orvos úgy vélte, még túlságosan is gyenge vagyok hozzá, a falhoz vágtam, majd újra kiadtam az utasítást.
A halottak többségét már szekerekre rakták, hogy aztán egy jeltelen tömegsírba temethessék őket. A lista szerint az Atya 23 katonát veszített el a mai napon, én csupán egyet. Kértem, hogy Marco testét szállítsák a Zöld Lámpásba, hogy tisztességes temetést biztosíthassak számára. Valahogy megkönnyebbülést éreztem, hogy nem veszítettem több embert, de nem éreztem magam jobban. Hirtelen rosszullét fogott el és le kellett ülnöm, hogy el ne ájuljak. A doktornak igaza volt, még túl gyenge voltam, hogy felkeljek. Két katona támogatott vissza a villába, hogy az Atya elé járulhassak.
A dolgozószobához vezető folyosón is lehetett hallani, hogy valaki fennhangon óbégat. Hangjában nyoma sem volt tiszteletnek, amit az Atya annyira megkövetel embereitől. Mikor az ajtóhoz értem megláttam Pierret, mellette pedig az óbégató férfit, kinek a kezét véráztatta kötés borította. Ezt a férfit még sohasem láttam ezelőtt. Mikor az Atya észrevett, a folyosóra sietett, majd becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját.
Az Atya rendkívül hálás volt, amiért megállítottam a három elfet. Az akciót sikernek könyvelte el, annak ellenére, hogy céhe nagy veszteségeket szenvedett. Az emberi életek elvesztésénél volt egy szerinte sokkal komolyabb ügy, amit mindenképpen meg kívánt beszélni velem.
A dolgozószobájában káromkodó férfi az egyik unokatestvére, az ő feladata volt megvédeni a céhek által irányított területeket. Sajnálatos módon a birtokomra is ellátogatott, ahol egyáltalán nem volt keresnivalója. Hiába magyaráztam, hogy a birtokom magánterület, ráadásul tábla figyelmeztet mindenkit az életveszélyre, Erica hajthatatlan maradt. Az Atya azonnali retorziót követelt, ami Terka kutyájának pusztulását jelentette.
- Annak veszedelmes jószágnak veszni kell. A legjobb lenne ha már ma este elintézné.
- Ha az az állat meghal, Terka holnapra végezni fog a kuzinjával!
- Nem fog, mert maga tesz róla, hogy ne történjen ilyen! Magáé a felelősség, elvárom, hogy engedelmeskedjen!
Nem hagyott nekem más választást. A céhvezetők mindegyike megtorlást várt, nem mintha sok közük lett volna a történtekhez. Úgy éreztem, Erica már elvesztette minden hatalmát, csak egy öregasszony, kinek feladata távoli rokonok, völgyvidéki bandatagok és rivális céhek érdekeinek kiszolgálása. A Sötét Titok Projekt beindulása óta változott meg igazán, bár már az Árnyék incidens idején is bebizonyította alkalmatlanságát. Nem lett volna bölcs dolog ilyen dolgokról nyíltan beszélni, így a véleményemet megtartottam magamnak. Az Atya azt akarta, tüntessem el a kutyát, hát eldöntöttem, hogy el is fogom tüntetni.
A Zöld Lámpásban nem sokáig időztem. Megtudtam, hogy Terka már értesült a történtekről és most a tanyán várakozik. Nem tudtam az Atya parancsa milyen meggondolatlan reakciót fog kiváltani lányból, ezért inkább kísérettel együtt indultam a földemre.
Időbe telt, míg a hintó kivitt a tanyára. Folyamatosan a történteken rágódtam és azon idegesítettem magam, hogy fogom megnyugtatni Terkát és mit teszek ha nem sikerül. Tudtam mennyire fontos számára az a csapzott dög és azt is, mennyit segített a lány beilleszkedésében. Szükségem lett volna Victorra, hogy a tanácsát kérjem, de én voltam a céh feje. Nekem kellett megoldanom ezt a problémát. Tudtam, bárhogy is végződjön, a történteknek következményei lesznek. Úgy döntöttem, hogy lassanként fényt derítek az Atya titkos terveire. Rájövök arra, mire kellett a könyv, mit keresett Pierre és Menhgele északon, mi köze az egésznek a Sötét Titok Projekthez és végezetül, hogyan állíthatnám magam mellé a céheket, ha az Atya megbuktatására kerül a sor.
Mikor lesegítettek a hintóról, intettem kísérőimnek, hogy kint várakozzanak. Terka az istálló végében lévő karámban foglalt helyet, borjú nagyságú kutyája békésen feküdt a lány ölében. Az Atya parancsa nem lepte meg Terkát, de a jövetelem célja már igen.
- Azt akarom, hogy fogd a kutyádat és tűnj el a városból! Mostantól nem vagy a céh tagja. Változtass nevet és ne gyere vissza soha többé! Azt mondom majd Ericának, hogy a kutyád megölése után hátat fordítottál nekünk és elmentél.
Terka erre egyáltalán nem számított. Nehezen tudta megemészteni a hallottakat, így kért néhány percet, amit egyedül tölthet. Miután kiléptem az istállóból megnyugtattam a többieket, hogy Terka el fog menni a kutyájával, nem lesz vérontás. Ekkor egy fájdalmas nyüszítést hallottunk, majd a lány lassan kitántorgott az istállóból. Mindkét karja könyékig véres volt.
- Már ez a családom. Nem akarok elmenni innen. – lerogyott a földre és zokogni kezdett.
Leültem mellé a földre és átöleltem. Tehetetlennek éreztem magam, még sosem láttam Terkát ennyire kiszolgáltatottnak. Még sírni sem látta őt soha senki, most mégis ott zokogott a vállamon, mindenki előtt. A hideg szél hirtelen felerősödött és a szürke égből egyszer csak hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó.
