Szóval hallani akarod a történetét az erős, ügyes, jóképű, messze földön híres – vagy hírhedt, ez még tisztázatlan - Borszakállú Nariffnak? Hát jó, legyen, mesélek magamról egy kicsit… De persze csak nagy vonalakban, mert ahhoz nem ittam még eleget, hogy belemenjek a részletekbe!
Hideg, sötét, bányákban nőttem fel, nem másutt… a szüleimet soha nem ismertem, rabként nőttem fel. Igazából magam sem tudom, hol voltak a bányák, a külvilágot csak mesékből ismertem 30 éves koromig. Sokan voltunk ott lent rabok, de jól tartottak minket… szinte már inkább munkások voltunk, attól eltekintve, hogy a munkahelyünk szolgált az otthonunkként is. Nem állt másból az életem mint munkából, verekedésből, evésből… és persze a legjobb: ivásból! A rabtársaim neveztek el Borszakállúnak, mert senki nem tudott annyit inni mint én – ez nyilvánvalóvá vált a mindennapos ivóversenyekből -. A Nariffnevet pedig mióta az eszemet tudom azóta mondják nekem, így hát gondolom ezt a szüleimtől kaptam – vagy a “munkáltatóimtól”.
Minden nap ugyan úgy telt mint a többi, soha nem történt semmi váratlan… míg egy napon egy robbanás rázta meg az egész bányát… erre emlékszem meg a hatalmas kődarabra ami kupán vágott! A következő dolog ami eszemben van, az az, hogy a fejem fölött egy nagy világító korong majd megvakít és egy rakás rab-bányász hullája közt fekszem. Biztos azt hitték én is meghaltam… pedig a jó öreg Borszakállút keményebb fából faragták! Így hát elindultam, hogy felfedezzem ezt a hatalmas, fényes, színes világot. Városról városra utaztam, szép lassan megismerkedtem azzal amit azelőtt szinte valódinak se véltem.
És hát végül így kötöttem ki mellettetek.
Na de úgy tűnik a nagy mesébe belefeledkezve elfogyott a söröm, úgy hogy itt a vége!
