Hreeyn jelenében meghatározó szerepet játszanak a lovak. Gondoljunk csak a tebruszi fogatversenyekre, a Völgyválasztó bérceit kaptató igásállatokra, a kontinenst keresztül kasul átutazó karavánokra és legfőképp a Roem birodalom csodafegyverére, a nehézlovasságra. Mindezek ellenére furcsának tűnhet, de a lovak kultusza, nem túl régóta van jelen a kontinensen.
I.e. 520.000-ben, jöttek az első elf telepesek hreeynre, és ez időből vannak az első feljegyzések lovakról is. Ezek a karcsú és igen magas paripák, ekkor még nem képezték alapját komoly feladatoknak, kultúrának, státusz szimbólumként tekintettek rájuk. Minden vagyonosabb elf család rendelkezett legalább egy jószággal, ez mutatta gazdagságukat. A Nap birodalom idején nőtt meg számuk, de populációjukat erősen korlátozták, hogy így erősítsék értéküket. A kor feljegyzései szerint, a nemesség gőgje folytán csak Nap-ló ként emlegették.
A Nap-lovak vékony testalkatúak, lovaglásra alkalmatlanok voltak. Méreteik figyelemre méltóak, 213 cm-es marmagassággal, a legnagyobb ismert lófajta a kontinens történetében. Sárgás, szinte aranyszín szőrzete messziről megkülönböztette őket. Bármennyire is szép állatok voltak, egy nagyon nagy hibájuk, hogy amiért tartották őket, az végzett velük. Túlontúl kényes és alkalmazkodni képtelen fajta lévén, és a szaporodásuk ellenőrzése miatt is igen kis létszámban éltek, főleg a tengermelléken.
Az elf uralom derekáról említenek az írások egy másik lófajt, amit Bronzménesnéven őrzött meg a történelem. A források szerint ezt a fajtát külön tenyésztették ki, fajkeresztezéssel, hogy a közrendbéli családoknak is lehessenek lovaik. Ezeket az állatokat a gazdáik már munkára, és hátas állatnak is tartották. Mély barna szőrzetük miatt kapták nevüket, marmagasságuk 157 cm volt, súlyuk pedig 390 kg. Kissé robusztus testfelépítésük miatt voltak alkalmasak lovaglása, bár ezt inkább csak hobbi szinten kezelték akkoriban. Szívós és strapabíró jószágok lévén hamar elterjedtek, de az ő populációjukat is erősen szabályozták.
A birodalom széthullása után, a Nap-lovak, és a Bronzménes eltűnt. Viszont korántsem nyomtalanul, i.e. 72.310 -ből származnak feljegyzések, miszerint a Nagy Völgy pusztáin, a Hűvös Alföldön valamint a Keleti Sztyeppén nagyobb tömegben száguldoznak különböző színű vad lovak. A hreeyni rokoni állatfajokkal keveredve, az elf paripákból hosszú idő alatt fejlődhetett ki Hreeyn tényleges, első lófaja. Ezek a vadlovak átlag magassággal és súllyal rendelkeztek, szőrzetük színárnyalatai a keveredés miatt váltakoztak.
Hreeyni vadló
A történelem során csak később, i.e. 16.441-ben kezdtek újra foglalkozni a lovak tartásával, és elsősorban az emberek és törpék. Az elfek később kezdték „újraismerni” a lótartás mesterségét. Az emberek által kitenyésztett lovak gyors, közepes jószágok voltak és tarkák. A lótartást elősegítő sámánkirályMuesa’drac után Muessi ménesnek nevezzük ezt a fajtát. A törpék leginkább igásállatként használták őket, saját méreteik miatt pedig köreikben az alacsonyabb, kislovak terjedtek el. A Havasi póni a legismertebb és ma is meglévő állománya népszerű a Völgyválasztó mindkét oldalán.
Mint látható a történelem további alakulásán, az emberi leleményesség okán lettek a lovak harcra képezve, és azóta is komoly előnyt jelentenek a csatatereken.
Ma ismert fontosabb lófajták:
Roemi telivér:
Ez a nehéz, ám mégis fürge lófajta a Nagy Völgyben honos, főleg a Roem birodalomban tenyésztik. Elsősorban hadászati szempontból, ezért is kifinomult képzés és oktatás révén válnak könnyen kezelhető csatalóvá. A hajdani Muessi ménesből megmaradt külső jellemzőjük, lábszárukon sok tarka folt található, szőrzetük viszont egységesen fakó, hamvasszürke vagy néhány speciálisan tenyésztett példány estében fekete. Marmagasságuk a 170 cm-t veri átlagban, súlyuk közel 320 kg. Könnyen idomítható nemes paripa, amely szívós az időjárás minden viszontagságával szemben, ennek ellenére a hidegebb területeken, ahol több a csapadék és dúsabb a növényzet, ott érzik otthon magukat. Gyorsaságuk a jellegzetes hátívüknek köszönhető, mely lehetővé teszi azt is, hogy ha a helyzet azt kívánja, két vértes embert is képes cipelni, egy rövidebb távon.
Havasi póni:
A legkisebb hreeyni lófajta, a maga 142 cm átlag marmagasságával. A törpéknek hála ez a jószág, fehér, vagy szürke foltos szőrzetük és sötét sörényük messziről látszik a hegyek kanyargós bércein. Ritkán használják hátas lónak, többnyire inkább igásállatok, akik könnyen bírnak nagy terhekkel, magas nyaktörő helyekre is felkaptatni. A Nagy Völgyválasztó bércein, fennsíkjain tartják őket, a hegyeket járó tudósok és kalandorok nélkülözhetetlen segítői, kik némi kedves cirógatásért és répáért a legmagasabb csúcsra is felviszik a málhákat.
Scuuriai versenyló:
A Vasfog-kapu déli részein honos, hidegvérű jószág igen karcsú és a legfürgébb lófajta a kontinensen. Szinte kizárólag versenylónak, fogathúzó versenylónak tenyésztik, de jobb helyeken a kezdőket is ilyen lovakon tanítják, mert könnyen kezelhetőek és kifinomult az empatikus érzékük, és gyerekbarát lovak hírében állnak. Teljesen aranybarna szőrzetük, több árnyalatban is előfordul, sörényük pedig kese, vagy világos árnyalatú. Marmagasságuk 161 cm, súlyuk 295 kg körül mozog. A fejük elnyújtott, laposabb, mint a többi fajtáé, ebből is látszik, a sebességre születtek. Hreeyn szerte megtalálni őket, a versenypályák királyai. Nagyon ritka az olyan lovas verseny, ahol ne egy Scuuriai paripa lenne a befutó győztesek egyike.
Déli Vérpatás:
Főleg babyloni területen elterjedt, de tulajdonképpen Hreeyn általánosan ismert lófajáról van szó. Nevét a jellegzetes rőt pataszínéről kapta, szőrzete széles színskálán mozog. Átlag marmagassága 167 cm. Minden téren igen alkalmas, akár teherbírásra, harcra, lovas futári célra, könnyen alkalmazkodó állat. A többi fajtához képest gyakoribb a szaporodó képessége, ez is az oka, hogy annyira elterjedt. Ez a tulajdonsága viszont gyengébbé is teszi kissé, előfordulnak időnként ebben a fajban olyan egymást követő generációk, melyek képtelenek szaporodni, ilyenkor nehéz megfelelő kapcsolódó példányt találni, amelyikkel folytatható a nemesítés.
Hybori nehézló:
Tradicionális hyboriai hátas jószág, mely 185 cm-es marmagasságával és közel 500 kg súlyával igazi nehéz, robusztus teremtmény. Főként hideg klímát szereti, testén a szőrzet hosszabb mint a többi lófajnál, különös tekintettel a lábszárakra. Nem a gyorsaságáról híres, hanem hogy kiváló bármilyen terepre. Igen szívós, ragaszkodó és megbízható. Mondják, egy Hybori ló csak egyszer az életben választ magának „embertársat”, ha ő meghal, akkor a ló lelkének egy darabja is vele hal. Hagyomány szerint, ha egy hyboriai meghal, a lovát szabadon engedik, had menjen szabadon, amerre lát. Monda szerint ilyenkor az elveszett lelkét keresi, amit sose találhat meg. Ritka tehát, ha egy ilyen hatalmas teremtmény két gazdával is tud ilyen érzelmi kapcsolatot kialakítani.
