1. Fejezet: Észak ékszerdoboza
Hreeyn északi részének legkeletibb csücskében található egy éghajlati anomáliák miatt kialakult forró éghajlatú, igen száraz és sivatagos vidék. Ezen a helyen az időjárás furcsasága okán alakult ki olyan környezet, élővilág mely meghatározóvá és különlegessé teszi az örök homok birodalmát. Déli irányból a Völgyválasztó és a Griff-hegység vonulatai zárják el, nyugat felől a Nagy Völgy, míg kelet és északi irányból az óceán mossa partjait. Egzotikus környezetében sokan próbáltak már szerencsét, több-kevesebb sikerrel. Ám ha valakinek sikerül, nem árt észnél lennie, a sivatagi élet tartogat meglepetéseket, nem hiába tekintenek rá az emberek, mint valami csiszolatlan gyémántra.
2. Fejezet: Az idők homokja
A történelem előtti időkben, csak úgy, mint a Nagy Völgy területét, ezt a vidéket is sekély lápos fedte. A hüllők alkonya idején kezdték lecsapolni a mocsarakat, ez az elfek aranykorában folytatódott. Lassan aztán a keleti végen teljesen elszáradtak a földek, ez a később ideérkező külső síki lények által használt mágiaformának köszönhetően csak fokozódott, a különleges időjárás és az erózió megtette a magáét. Az őskor hajnalán már a mai elsivatagosodott képét mutatta.
Első állandó lakói a korai gnoll civilizáció tagjaiból kerültek ki. Itt kezdték felépíteni társadalmukat, és igyekeztek az elfekkel semleges kapcsolatot tartani, bár gyakoriak voltak közöttük a fegyveres összetűzések. A Tudományos Akadémia, Őstörténeti tanszékén rengeteg régészeti leletet őriznek az első gnoll civilizáció idejéből. Az emberek térhódítása, és a gnollok társadalmi betegségei okán, feltehetőleg a sámánkirályság létrejöttekor szűnhetett meg a gnollok helyi élete, s vándoroltak át délre. Területeikre aztán az emberek telepedtek le, és ma is túlnyomó részt a sivatagot az emberek népesítik be a legnagyobb létszámban.
A sivatag tájegységileg két részre osztható. Legnagyobb területét – és magát az egész régiót is gyakran – Végtelen Dűnék néven illetik, Míg a legkeletibb részeit, a tengerpartok mentét, Sikoltó pusztaságnak hívják. A két terület között hajdanán egy széles folyó húzódhatott, melynek porlepte és elfeledett medrében az észak-déli karavánút húzódik. A sikoltó pusztaság egy kietlen, száraz terület, ahol csak a szél tombol. A talaj a homok alatt erősen és mélyen sós, a hajdani víz maradványaképpen, ettől teljesen életképtelen és terméketlen az egész. Aki ide téved, annak nagyon kevés az esélye a túlélésre. A Dűnék területét néhol tarkítják kisebb sziklás területek, vagy nagy vonulatok. Ennek ellenére leginkább csak a vöröses színű homok dombok a jellemzőek, melyeket időnként megszakít egy-egy oázis zöld képe.
Az Ókor kezdetén a kifejlett emberi társadalom a területen csaknem kipusztult a nagy ork invázió miatt. A békés időben aztán, az itten élők elszigetelődtek a kontinens többi lakóitól, hosszú évekre. Ennek az elszigeteltségnek köszönhető, hogy abba az irányba fejlődött a társadalom és kultúra, amit ma is ismerünk.
3. Fejezet: Élet a dűnék között
E zord, és forró tájon nem könnyű az élet. Az ide telepedő népek hamar rájöttek, hogy errefelé a víz a legnagyobb kincs, éppen ezért igyekeztek ezek közelében maradni. Nagyon kevés település található a sivatagban, szinte mindegyik egy oázis, vagy természetes víznyelő közelében. Akadnak azonban olyan települések, amelyek folyton vándorolnak. Ezek a nomád népek legfeljebb csak két hétig maradnak egy helyben, utána mennek is tovább. Ők főleg állattartásból élnek, és kereskedelemből. Folyton ugyanazokat a körutakat róják, gyerekkortól, az aggastyánig.
Karavánút a sziklavonulat árnyékában
A többség azonban letelepedett a vízforrások közelében. A legnevezetesebb és legnagyobb település El-Khesrem. A dúlás után telepedtek le itt az emberek, azóta fokozatosan fejlődik és virágzik a város. Méreteit nem hasonlíthatjuk Hreeyn nagyvárosaihoz, ám a környéken ez a legnépesebb és legsokoldalúbb település. A város alatt mélyen húzódó csatornarendszer alapjait még a Sámánkirályság korában építették ki. El-Khesrem ezekre az építményekre épült, és ezek segítségével vált meghatározó központtá, a sivatagban.
El-Khesrem, a Nagy Bazár egy sikátora
A várost hozzávetőlegesen 700.000 fő lakja állandó jelleggel, ám a látogatók,kalandorok és utazók ennek többszörösei. Főként emberekkel és félvérekkel lehet összefutni, akad még kisszámú armand közösség is a falak között. A várost az emír vezeti, neki van a legnagyobb politikai hatalma a térségben. Hadászatilag a város messze elmarad, csupán egy állandó, zsoldosokból álló testőr-városőr csapat lesi az emír minden parancsát.
A város népszerűbb, gyakrabban látogatott helyeit gyakran szépítik, újítják, ám a többi területre kevesebb figyelmet fordítanak. Ha valaki elkóborol a városban, rálelhet olyan városrészekre, amik leginkább a tebruszi nyomornegyedek szintjén van. Ám mégsem a nyomor és a pompa furcsa kombinációja adja El-Khesrem szépségét, hanem a kereskedelem helye. Ugyanis csaknem az egész város, egy bizarr bazár, szinte bármit meg lehet venni, szinte bárhol. Virágzik a feketepiac, mindezt „törvényes” keretek között.
A város közelében sok ősi rom fekszik a homok alatt, amik a Tudományos Akadémia munkatársait idevonzzák. A sírrablás errefelé nem megszokott dolog, főleg babonából, és ennek tiszteletben tartására kérik az ideérkezőket. Egy-egy régészeti kutatásra kapnak engedélyt a tudósok, ebben minden körülmények között az emír szava dönt.
Más település a sivatagban, amit viszonylag rendszeresen látogatnak, az Ail-thar oázisa, ahol nagyobb zöld terület révén folyik a növénytermesztés. Innen leginkább datolya és fűszernövények vándorolnak el, előbbiből készítik a „sivatag nemzeti” italát a datolya pálinkát. Utóbbi pedig kontinens szerte híres fűszernövény, igen keresett alapanyag a városok éttermeiben, és a tehetősebb otthonok konyhájában. Viszonylag új keletű, de már kereslet mutatkozik a pálmabor iránt, amit 1402-ben készítettek először az emír születésnapjára, azóta folyamatosan gyártják azt is.
Ail-Thar oázisa
Shalselki egy nehezen megközelíthető település, ennek ellenére a nomádok és a kereskedő karavánok előszeretettel látogatják. Egy kisebb sziklavonulat lábához épült, arra a célra, hogy ellássa a bérc tetejére épített templomot. Az évszázadok alatt a templomból rom vált, ma is lakatlan, de a település ma is létezik. Nagyobb számú gnoll közösség él itt, vadak és előszeretettel alkalmaznak rabszolgákat. Bár már számtalanszor szúrta a település a lovagrendek, inkvizítorok és mások szemét, a tevékenység tovább folytatódik, mivel csak az El-Khesrem emírjének lehet szava felettük, ő azonban kultúra fertőzés címén védi a jól megszokott életszínvonalat a sivatag népei felett.
Meg kell említeni egy El-Khesremtől nem messze lévő települést, Beshrem városát. A várost hajdanán az egyik sámánkirály uralta, ám a dúlás idején a város szélén egy ütközetben lemészárolták a sámánkirály csapatait, és az egész várost kiirtották. Azóta a várost csak néha lehet felfedezni a környéken dúló homokviharok között, teljesen lakatlan szellemváros. Beszélik, hogy átkozott, falai között pedig élőholtak lesnek a gyanútlan arra járóra. Mélyen a sivatag belsejében pedig, ahol örök a szél és a szárazság, állítólag dzsinnek élnek és őrzik a természet békéjét.
Az itteniek számára, saját korlátaik is veszélyt jelenthetnek. Az el-khesremi törvények igen szigorúak, és sokuk a szemet-szemért elv alapján működnek. Ha például valakit tolvajláson kapnak, levágják a kezét. Ennek ellenére, a városban a közbiztonság jónak mondható, hisz az itt élők már jól ismerik a szabályokat, amik a városfalakon belül és kívül léteznek, ezért lehet, hogy az átutazók okoznak gyakrabban galibát.
El-Khesrem, a sivatag éköve
Összességében elmondható, a sivatag homokja mindent elfed, ha nem elég gyors, és talpraesett, hogy alkalmazkodjon. A vidék egy rejtett szépség a kontinensen, nehéz megélni, de ha sikerül, akkor a világ legnagyobb piaca fog az ember lába előtt heverni.
