Hőseink új célokkal és reményekkel haladnak tovább, ismeretlen tájak felé, ám idilli hangulatukat csúnyán elrontja néhány csuklyás alak akik a közeli faluban garázdálkodnak. Túl későn derül fény az igazságra és olyan erők útját keresztezik, amikről már rég elfeledkezett Hreeyn földjének valamennyi lakója.
Az események, melyek így beindulnak, nem csak a jövőt változtatják meg…hanem a múltat is.
Résztvevők: Eryn, Szentjánosbogár, Trenon, Thor’am, Alastaire; Mesélő: Tammis
Eryn naplójából:
1485. január 25.
Egy szép januári napon behívatott a Csatamágus rendfőnök. Mikor megérkeztem a terembe, ott volt az egyik kiképző tanárom is. Csodálkoztam, vajon miért hívattak ily sebtében. Majd szépen meghallgattam miről is van szó. Az a küldetés, amire tavaszig kellene várnom, most kiderült azonnali közbelépést igényel. Babylon városába kell utaznom, mivel az ottani tanács, mágikus rendellenességeket észlelt. Nekem pedig meg kell vizsgálnom az ott kialakult különös anomáliák eredetét. Kaptam egy tekercset, melyben részletes leírás és eligazítás állt a küldetéssel kapcsolatban.
Több sem kellett, mint felkerestem Trenont és Alastairet, hogy megérdeklődjem, velem tartanak vagy sem. Mikor elmondtam pontosan miről lenne szó, ők szinte azonnal döntöttek, hogy velem jönnek, hisz nincs miért maradniuk. Épp Thor’amnak és Erunak készültem üzenetet hagyni a tavernában, mikor a mi sámánbarátunk visszatért és csatlakozott a csapathoz.
Hát útnak indultunk….
Szentjánosbogár naplójából:
1485. január 19.
1485. év nagy változásokat hozott. Céhem tovább gyarapodott és immár két fiatal lány is bekerült a csapatba. Jelenleg tizennégy ifjú áll az irányításom alatt, lassan ideje lesz tisztességesen köszönteni az új tagokat. A napokban sikerült megoldanom néhány égető problémát, ez pedig a bevétel és a helyhiány. Victor már többször szememre vetette, hogy a raktár túl szűkös a gyakorlatozáshoz, ezért vásároltam egy földet, közel az egyik titkos csatornalejárathoz. Amint kitavaszodik, elkezdjük a föld megművelését. Ha körülültetjük a földet kukoricával, egy természetes falat kapunk, ami elrejt minket a kíváncsi szemek elől, így odabent nyugodtan folytathatjuk a gyakorlatozást. Ezen felül az élelmezésre sem lesz gondunk. Különös érzés lesz újra gazdálkodni és földet művelni, visszatérni a gyökereimhez. A nosztalgiázást félbeszakította a szememre ülő álom. Reggel levelet kaptam Erica Feranova Atyától. Hosszú hónapok után újra megbízást adott nekem, ami ráadásul nem is tűnik nehéznek. Azért érzem, hogy még kicsit neheztel rám, mert nem személyesen akart velem találkozni. A feladat elvégzése talán egy jó pont lesz és segít a kapcsolatunk helyreállításában.A célpont egy volt fegyenc. Csak úgy, mint sok tolvaj, ő is a városőrségben dolgozott informátorként. A hosszú évek alatt az ember alkalmazkodik az új körülményekhez, de egyesek nem tudnak felülkerekedni a régi szenvedélyükön, ahogyan ő sem. Néhány régi cellatársával együtt elhagyta a várost és magával vitte a milícia zsoldját. Ostoba lépés. A milícia néhány zsoldost és fejvadászt küldött utánuk, így valószínűleg hamar elkapják. Itt jövök én a képbe. Kis tolvajunk eléggé dalolós madárka, nem kéne semmit elcsicseregnie céhbeli tevékenységéről, így okosabb lesz elhallgattatni.
Mivel az idő sürgetett, kihagytam a szokásos felszerelésgyűjtő körutat, és azonnal Berett századoshoz siettem némi információért. Nem túl sok mindent tudott mondani régi beosztottjáról, de azt megtudtam, hogy a keleti határ környékéről származik. Ez tényleg nem sok, de ebből talán kiindulhatok.
A fejvadászok jóval előttem jártak, így csak követnem kellett a nyomaikat. Néhány nap alatt beértem őket, majd a tolvajcsapat nyomait követve átléptem a Magiokrácia keleti határát.
A zsoldosok csak egy nappal voltak lemaradva mögöttem, így a környékbeli falvakban hamis információkat terjesztettem, ezzel is lassítva a fejvadászokat.
Február 12-én este megtudtam, hogy egy kisebb csapat haladt el errefelé, némi élelmet is magukkal vittek a faluból. Csupán néhány óra előnyük van, így éjfél előtt utolérhetem őket. A terjedő sötétben egy kisebb szellemvárosra bukkantam. Ezen a környéken rengeteg ilyen elnéptelenedett település található, hála az önjelölt kiskirályoknak. A kísérteties házak között sétálva a nyomok valami fogadóféléhez vezettek. Nehéz volt felismerni, a növényzet már teljesen benőtte és nem csak ezt az épületet. Néhány évtized, és az erdő teljesen visszahódítja a területet. Nem láttam semmi mozgást, de biztos voltam benne, hogy odabent vannak. Még csak fény sem szűrődött ki a törött ablakokon, de a lovaik az épület elé voltak kikötve. Megkerültem a fogadót, majd a liánokon felmászva bejutottam az egyik emeleti szobába. A szoba olyan volt, mint ha csak tegnap hagyták volna el, igaz a növények már bent is burjánzani kezdtek. Kiléptem a folyosóra vezető ajtón, majd elkezdtem lefelé lopakodni a lépcsőn. Finoman mozogtam, így a korhadozó lépcső meg sem reccsent alattam. Lent még furcsább látvány fogadott. Elképzeltem, ahogy ezt a helyet megtöltötte a sör és a pipafű illata, ahogy az emberek a kocsmárosné fenekét bámulják, most viszont nincs itt más, mint törött üvegek, gombák, moha és persze gaz. Jobban körülnézve láttam, hogy rendesen le van taposva a fű és némi vért is találtam. A pult mögött egy kupacban feküdt az egész tolvajbanda. Mindegyikük halott volt, a vér állagából ítélve csak pár órásak lehettek a testek. Ez elég különös, mert a fejvadászok még több napi járóföldre vannak, ilyen gyorsan nem érhettek ide.
Valaki gyorsabb volt
Miközben ezen töprengtem, kintről lódobogást lehetett hallani. Kinézve egy seregnyi katona és lovag jelent meg. Felszaladtam az emeletre, majd az ablakon keresztül átugrottam a legközelebbi fa ágára. Láthatólag nem a szökevényeket keresve érkeztek ide. Végigjárták az összes házat és összeszedték a lovakat. Sajnálatos módon az én hátasomat is megtalálták, így kénytelen voltam gyalog tovább menni. Egy darabig a fákon mozogtam, majd mikor elég távol kerültem, visszaereszkedtem a szilárd talajra. Reggel egy faluba érkeztem. Persze nem én voltam az egyetlen, több lovag és katona tartott ellenőrzést az utcán és az épületekben. Valaki tudja, hogy ott jártam az erdei városban és most engem kerestet. A másik nagy kérdés, hogy vajon ki talált rá előbb a tolvajokra?!
Úgy döntöttem elkerülöm az ellenőrző pontokat, így visszatértem az erdőbe és ott folytattam az utamat hazafelé. Délután olyan dolog történt, amire nem számítottam. Egy kutyára bukkantam, pontosabban ő bukkant rám. Rám rontott majd letepert, de ahelyett, hogy az arcomba harapott volna, elkezdett nyalogatni. Erre aztán igazán nem számítottam. Miközben próbáltam kiszabadulni a barátságos eb alól, egy kalandozó csapat bukkant fel.
Előadtam azt, hogy egy ártatlan utazó vagyok, aki át akar kelni a symeránhatáron. Nem tudom, hogy hittek-e nekem, mindenesetre felajánlották, hogy velük tarthatok. Különös kis csapat ez. Volt köztük egy ember és egy „ég alatt hálónak” kinéző szőrös tetovált félelf. A kutya, Kali, egy elf hercegnő tulajdona volt, aki látszólag emlékezett rám, bár nem rémlik, hogy találkoztam volna vele ezelőtt. Ezek a pengefülűek olyan egyformák. Volt köztük még egy különös teremtés is akinek farka volt. Az egész csapatból ő volt a legbarátságosabb ugyanakkor a legfurcsább lény, akit valaha láttam. Az út során sokat beszélgettünk, főleg Trenonnal. Elég nagy harcosnak állította be magát, szerintem még hencegő is. Alastaire elég csendes, de biztosan több van benne, mint látszik. A lusta sámánról nem akarok szót ejteni, akárcsak az elkényeztetett elf hercegnőcskéről sem. Mindazonáltal felajánlották segítségüket, így félretettem előítéleteimet egy kis időre. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy Ofukut meggyilkolták, de nem érintett meg halálának híre. Most már biztos, hogy találkoztam a pengefülű hercegnővel, de akkor sem emlékszem rá. Valószínűleg akkor sem vettem őt emberszámba. Azért azt megjegyeztem, hogy semmi közöm sincsen Ofoku halálához.
Ahogy haladtunk előre néhány falusi állította meg a csapatot, hogy a segítségünket kérjék. Néhány csuklyás alak jelent meg a falujukban és menekülniük kellett. Nem akartam beleavatkozni, így hagytam, hogy útitársaim döntsenek. Miután mindannyian megállapodtak, hogy nem avatkoznak bele, valamiért mégis a falu felé vettük az irányt. Jellemző, erről is az elfek tehetnek, mert mindenhol mindenféle kultistákat vélnek felfedezni, amihez egyébként nekem semmi közöm nem lenne.
Egy pajta előtt álltunk meg, ami teljesen elhagyatottnak látszott. Miközben ezek azon tanakodtak mit is csináljanak, én teljesen eluntam magam. Úgy döntöttem felgyorsítom az eseményeket, és magam veszem kezembe az irányítást. Szóltam nekik, hogy várjanak itt, én majd körülnézek odabent. Kíváncsian figyelték, ahogy megközelítem a pajtát. Mikor a bejárathoz értem, szeges kesztyűmmel bekopogtam, mire az ajtó kitárult. A csapatnak azt hiszem majd leesett az álla. Az ajtó magától nyílt ki, a szénapadlásról pedig valami idegen kék fény szűrődött le. Mielőtt bármit reagálhattam volna, a többiek beszaladtak a pajtába és igyekeztek elrejtőzni. Nagy ötlet, főleg, hogy már tudják, hogy itt vagyunk. Alastaire és Trenon felmászott a szénapadlásra vezető létrán, de félúton megálltak. Utánuk mentem, hogy én is lássam mi történik odafent. Négy csuklyás alakot pillantottunk meg, akik valami kútszerűség felett kántáltak. Az egyik alak felénk fordult, majd megmutatta nekünk polipszerű arcát. Ez egy illithid, azt hiszem, bár még sosem láttam ilyet. A gyerekkori mesekönyvekben is ilyen undorítóan néztek ki, bár azt hittem már kihaltak. Ahogy meglibbentette csontos ujjait, Trenon a levegőbe emelkedett, majd a földhöz csapódott. Ahogy figyeltem az illithideket, egy nagyobb agy emelkedett ki a kútból. A térben hirtelen szakadások keletkeztek és felerősödött a szél. Ezek a különös események és a szénapadláson lévő megcsonkított holtestek arra ösztönöztek, hogy induljak kifelé. Nem akartam vitatkozni saját magammal, úgy döntöttem ideje távozni, ezért leereszkedtem a létrán és futásnak eredtem a pajta kijárata felé. Mindnyájan elhagytuk a lassan összedőlő pajtát. A négy illithid valami örvénybe került, ami lassan mindent magába szívott. Az örvény egyre csak nőtt, a szél pedig egyre erősebbé vált, egyre több és több dolgot szívva magába. A darabokra szakadt pajtával együtt néhány csapattag is az örvénybe került. Az agy már nem látszott, de tudtam, hogy az egyik mágikus nyilam biztosan eltalálja. Hogy fokozzam erejét, megmártottam az egyik ismeretlen mérget tartalmazó fiolámban, majd belelőttem egyenest a kék örvény közepébe. Trenon egy robbanó makkot hajított az örvénybe, de azt is elnyelte, akárcsak a mágikus nyilamat. Még nem láttam ilyen érdekes makkot, ezért kértem egyet Trenontól, aki szívélyesen átadta nekem az utolsó darabot. Hirtelen el is feledkeztem róla, hogy mekkora bajban vagyunk. Csak akkor eszméltem fel, mikor egy szamár repült el mellettem. Az örvény már fákat és bokrokat is magába szívott így éreztem, nem tudok sokáig kapaszkodni. Az ág, amibe fogódzkodtam eltört, így én is zuhanni kezdtem. Próbáltam elkapni Trenon farkát, de nem sikerült, így engem is elnyelt a kék lyuk. Ami ez után történt… Inkább jobb, ha nem mesélem el, úgy sem hinné el senki.
Eryn naplójából:
Temporális örvény, valahol a feledés és a megsemmisülés között…. beszippant, nem ellenkezem, jöjjön, aminek jönnie kell! Alastaire próbál visszatartani, de hamar meggyőzőm, hogy nem lesz semmi baj, érzem, csak engedjen az erőnek ami húz minket egyenesen a közepébe….
Egy mocsaras, lápos helyet pillantok meg, miután sikerül kinyitni a szemem. Szédülök, fáj a fejem, levertnek és gyengének érzem magam… Hol vagyok?! Egy darabig pislogok, és meredten nézek magam elé, mire végre kitisztul a látásom. Nem messze tőlem észreveszem Alastairet, aki eszméletlenül fekszik, körülötte szanaszét a holmink. Több sem kell, mint elvánszorgok hozzá és felkeltem. Ő is értetlenül néz. Közben észreveszem, hogy a hajtűm vakító fehéren izzik. Különös, vajon ez mit jelenthet? Miután a cuccunkat sikerült összeszednünk, egy prérit pillantunk meg nem messze. Miközben sétálunk a mocsárból kifelé, sikerül megfejtenem a távolban lévő hegyláncok vonulatából, hol is lehetünk. Ez itt a nagy Völgyválasztó északi fele, na de merre van Zireckvárosa, ott kéne lennie annak a hegynek a lábánál! Már látnom kéne ilyen távolból is…
Mire odaérünk a prérire, lovak patáinak dobogására leszünk figyelmesek. Majd egy ismerős hangja üti meg fülünket…Trenon! Épp vagy 40 lovas, tetovált ember elől menekül, egyenest az erdőbe, közben észvesztően kiabál. Azt javaslom, maradjunk veszteg és ne avatkozzunk közbe, amíg nem muszáj, de azért tartsuk őket szemmel. Ám nem telik el sok idő és ami mindig túlbuzgó szerzetesünket sarokba szorítják. Habár vagy 15 lovas távozik a helyszínről, még mindig túl sokan vannak ahhoz, hogy egyedül el tudjon bánni velük. Így hát szólítom Andrashist a szürke lovagot, jöjjön segítségünkre. De amint belekezdek a szokásos rituáléba, szinte azonnal hatalmas fájdalom hasít az elmémbe. A fejem mintha szét akarna robbanni és a szemeim?! A szemeimhez kapok, hisz megmagyarázhatatlan okokból könnyezni kezdek…várjunk csak! Ez VÉR! Vér csorog a szememből… Nem értem, mi történik? Ám ekkor Thor’am a lovasokkal csodák csodájára egy szempillantás alatt végez. Vajon mikor erősödött meg ennyire?
Mire a sokk hatása alól sikerül felocsúdnom, enyhe zajra leszek figyelmes a bokrok felől. Ahogy odanézek Kálit pillantom meg, utána rögtön elfek követik. Barna bőrük és sötét hajuk van. Amolyan vad elfeknek számítanak, ha jól emlékszem olvastam a történelemkönyvekben, Sylvanok, de ők már réges-régen kipusztultak.
Megelevenedő múlt, a lovag visszatér
Különös érzés ez, mikor egy a fajod halott nemzetségéből találkozol pár egyénnel akik nagyon is élnek… Egyre különösebb, mintha nem a mi korunkban lennénk, hanem valahol a múltban. Miközben az elfek felé lépkedek lassan, de magabiztosan észreveszem, hogy társaimra lándzsát szegeznek, ellenségnek tekintik őket. Most már szinte biztos, hogy nem a megfelelő korban vagyunk, hanem valahol az Elf Újbirodalom bukása után. Igen semmi kétség, azoknak a lovasoknak ugyanolyan tetoválásaik voltak, mint Thor’amnak. Valószínűleg a Sámánkirályságból valóak. Ezek az elfek pedig szakadtak kicsit, de látszik a ruházatukon és a viselkedésükön, hogy egykor nemesek voltak, most viszont az erdőkben bujkálnak az üldöztetőik elől. Valószínűleg ezért szorítanak lándzsát ember barátaink nyakához…
Kissé nehézkesen, de minden diplomáciai tudásomat elővéve, végül sikerül meggyőznöm őket, hogy mi nem innen, nem ebből a korból származunk és semmi rosszat nem akarunk. Nehezen, de az öregek végül hisznek nekem és elengedik a barátaimat. Csak annyit mondanak, hogy rábíznak minket a természetre, majd az végez velünk ha úgy van…. Majd faképnél hagytak minket.
Az öregek akarata szent
Ezután barátaimmal összedugtuk a kobakjainkat, és hosszú dilemmába kezdtünk. Mindenki elmondta szépen mire is gyanakszik. Eme végeláthatatlan eszmecsere folytán jutottunk arra a következtetésre, hogy ez az egész azoknak a különös lényeknek a műve, akik a pajtában előidézték ezt az egész örvényt, ami idejuttatott minket. Valószínűleg szándékosan bele akarnak piszkálni a múlt történéseibe, hogy a történelem során máshogy alakuljon népük sorsa! Alastaire egy elsőre banális, ám mint kiderül fontos észrevételt tesz. Miközben rámutat az egyik hegycsúcsra, elmondja, hogy annak idején a történelemkönyvekben ő olvasott erről a fennsíkról. De akárhogy is nézi az ott egy hegycsúcs, és fennsíknak nyoma sincsen. A fennsík akkor alakult ki, amikor az emberek szertartások közepette manifesztálták Pelort, az első emberi istent. Elsőre ezt csak mendemondának gondoltuk, de aztán szépen értelmet nyert, ahogy mindenki elmondta mit tapasztalt meg eddig ezen a helyen. Majd Alastaire előáll egy roppant érdekes, eléggé pengeélen táncoló tervvel. Ki kell robbantanunk egy háborút, egy olyan háborút, amire a történelem során csak később kerülne sor. Mégpedig az ork fővezért kell megöletnünk, hogy az egész ork nép lejöjjön a hegyekből és háborút indítson a sámánkirályság ellen. Közben nekem meg kell győznöm a Sylvan elfeket, hogy támadják meg az embereket, valamint, hogy segítsenek megtalálni az illithideket. Ezzel az egésszel talán sikerül megoldani ezt a rejtélyt és talán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Talán sikerül hazajutnunk.
Úton a vadon felé
Az elfekhez vettem az irányt. Mikor odaértem a közelükbe, távolról fegyveresek követtek végig a településükig. Ott bevezettek egy fakunyhóba, ahol régi történelmi zászlókkal volt telitűzdelve a fal. Itt előálltam a tervvel, de nem igazán akartak hinni nekem. Eléggé elkeseredett egy népség, akik folyton bánkódnak a múlt eseményei után. Megkérdezték, és ugyan ki vezetné az ütközetet és mégis miért hinnék el, hogy még élnek illithidek, hisz ők annak idején mindet megölték a háborúban. Nem tudtam mit tenni, mikor is Andrashis üzenetet küldött nekem, egy látomást. Több sem kellett, megemlítettem az ő nevét. A sylvanok elképedve néztek rám, hogy lehetetlen amiket beszélek. Ekkor jött az ötlet, hogy megmutatom nekik a szürke lovagot teljes valójában. Szólítottam és ő jött, de nem a megszokott módon, most a testem felett átvette teljesen az irányítást. Elmondta nekik, hogy amiket elmondtam az minden igaz. Neki nem kellett sok idő és hamar meggyőzte az elfeket, hogy ez a legjobb, amit tehetnek és erre szükség van. Megkeresték nekem egy varázslattal azokat a fránya illithideket, majd elmondták, hogy a hegyektől nem messze egy barlangban észlelik a jelenlétüket. Gyorsan telepatikusan felvettem a kapcsolatot Trenonnal és átadtam neki a szükséges információkat.
Trenon naplójából:
…Végül is úgy egyeztünk meg, hogy Alastaire elmegy az emberek városába, hogy párbajra hívja ki az egyik nagyobb rangbeli tagot, ezzel elterelve a figyelmüket, Eryn elmegy az elfekhez, hogy háborút indíttasson, Tho’ram elmegy a hegyekbe, hogy a szellemek segítségét kérje, Szentjánosbogár pedig elmegy Északra az orkokhoz, hogy meggyilkolja a törzsfőt, vagy legalább az emberekre haragítsa őket. Én… én pedig az erdőben várakoztam, várva Alastaire jelére, hogy mikor kíséreljek meg beszökni a táborukba az illthideket megkeresni. Az egész célja a káoszteremtés ezzel pedig a figyelemelterelés volt.
Rejtőzködés közben rám találtak öten a sámánok közül, akikkel elverekedtem egy ideig Az egyiknek pusztakézzel még a buzogányát is eltörtem… mondjuk ezt a kezem kissé meg is sínylette. Ez az egész közben az ég egyre sötétebbé változott és egyre jobban kavarogtak a felhők. Miután végeztem velük, visszarohantam, hogy lássam Alastaire, hogy áll. Nem volt éppen a legjobb állapotban, de becsületesen küzdött. Egyszer csak egy hang szólalt meg a fejemben, azt hiszem Eryné… “A hegyekben rejtőzködnek”. Amint ezt meghallottam, odarohantam Alastairehez, felkaptam és elkezdtünk vele szaladni a hegyek felé… Ahogy így futottunk, egyszer csak Szentjánosbogár jött velünk szembe, lovon, felkapott minket és már is iszkoltunk. De nem jött egyedül… az egész ork sereget magával hozta… vagyis inkább őt üldözték. Ahogy hátranéztünk, láttuk, hogy ott lovagol mögöttünk Eryn is, de ő sem volt egyedül. Az egész elf hadsereget hozta magával… Immár négyen siettünk a hegyek felé, és ahogy hátranéztünk azt láttuk, hogy az egész káoszban amit teremtettünk – az elfek, emberek és orkok hatalmas csatáján – egyszer csak egy gigantikus sugárnyaláb lő keresztül, azokból a hegységekből ahová Tho’ram indult. Az ég egyre jobban beborult, már nem is látszott, hogy nappal van. Kb. 10 kilométerre tőlünk volt a barlang ahol az illithidek rejtőzködtek.
A múlt rettegett népe kész a harcra
Mire odaértünk, Tho’ram már a barlang bejáratánál várt minket. Berohantunk… egy hatalmas verem tárult a szemünk elé, amiben valamiféle pirosas folyadék volt. Egyszer csak az illithidek ránk támadtak. Az egyik villámot szórt ránk, de én felnyársaltam a szeldelőnyársamra és rádobtam őt az egyik társára, de sajnos Tho’ramot kiütötték valamiféle elmére ható varázslattal. Nem kellett sok idő, elbántunk az összessel, de miután meghaltak, elkezdett fortyogni a barlang közepében lévő veremben a folyadék és egy hatalmas agy szerű lény emelkedett ki belőle, tele csápokkal… Szentjánosbogárral ráugrottunk, de nem sok kárt tudtunk benne okozni, csak azt értem el eredményül, hogy az akaratával felemelt és nekivágott a falnak, harcképtelenné téve…
A végső csapás
Innentől elég zavaros. Azt tudom, hogy Alastaire elvonszolt, Tho’ram felkelt, Eryn előhívta Andrashist és egyesített erejükkel ráomlasztottak egy hatalmas darabot a barlangból az agyra… ez úgy tűnt megtette a hatását. Együtt kimenekültünk és kifele menet egy síkok közti hasadékon – olyanon, mint amin keresztül idejutottunk – átfutottunk.
A következő dolog pedig az, hogy a szekéren vagyunk, és épp megérkezünk abba a faluba, ahol mindez kezdődött.
