Ahogy vakmerő törpénk fejfájása is múlik a másnaposságból, úgy tisztázódik előtte, hogy helyzetén változtatnia kell. Hosszas kragmargi vendégeskedésének úgytűnik vége szakad, ahogy egyre jobban kezdi megismerni a környezetét és a fogolytársait. Kevés hiányzik már, hogy a szabaság utáni vágy erősebb legyen, mint a félelem.
Résztvevők: Nariff, Mesélő: Tammis
Nariff naplójából
(1486 január 13. - február 8.)
Biz én mondom fiatalok, nincs annál borzasztóbb, mint a fogságban szembesülni avval a megrázó és érthetetlen ténnyel, hogy a fogvatartóid nemhogy hirből nem ismerik a humorérzéket, de azt sem tudják felfogni mi az a pihenő... Ez a baj, ha élőholtak karmaiba kerülsz, és kényszerből dolgozhatsz nekik.
Hosszú hónapokon keresztül másból sem állt a napom, mint hogy lezavartak a tárnák aljába, majdnem egész nap megállás nélkül fejteni a törmeléket, majd nagy nehezen visszasietni az alsó város főterén kialakitott tömlöcbe - amit egyébként ezek az agyatlanok közönyös egyszerűséggel csak Húspiacnak neveztek - néhány órára pihenni, hogy ugyanezt folytasd másnap is. Azért nevezik amúgy Húspiacnak, mert azok a foglyok, akik már nem képesek hatékonyan dolgozni, itt "eladásra kerülnek" nehogy a feltámadt komák éhezznek.
Volt időm alaposan szemügyre venni és kiismerni ezeket a lényeket, bár eléggé izléstelen és természetellenes lények, azonban folyton rá kellett jönnöm, hogy álltandóan fejlődnek. Hinnéd, hogy nem beszélnek, mert rothadó torkukon nem jön át hang, pedig de. Bár kissé primitiv a gondolkodásmódjuk, de az is állandóan fejlődik, használják az eszüket, márha persze lehet ilyet mondani valamiről ami már régen nem élő. Volt szerencsém néhány élő törpét is megismernem, pontosabban, sok élő törpét megismertem, de csak néhányan voltak akik az önsajnálat és a beletörődés helyett inkább hajlandóak volnának tenni valamit. Zarugh, az első napok óta becsmérelt és lenézett engem, valami nagy harcosnak állitótták őt vagy mi, nem vett engem ember számba... illetve törpe számba. Ezen néhány hónap múlva változtattam, amikor is kiprovokált egy verekedést és én kerültem ki győztesen. Na nem akarok felvágni, ne essék félreértés, majdnem összeestem akkorákat ütött, de szerencsém volt... azért ezt ne mondjátok el neki, cserébe vendégeim vagytok egy korsó sörre. Lényeg, Zarughhal azóta egészen beszédes a viszonyom és tisztel is már. Egy törpe vadász, név szerint Murig és unokatestvére Beunl, velem dolgoztak úgy általában, Beunl épitész, de nem ám amolyan kis egyszerű mezei szakember, neeem... ő törpe épitész! Hitted volna?
Tőle igen sok mindent megtudtam, bár nem láttam túl sok értelmét akkor még, hogy amiket nap mint nap ásunk a régi törpe alagutak romjai, amiket még a népünk ideérkezése idején elsők között vájt ki. Fantasztikus érzés a történelem elveszett szegleteiben áldogálni, mindaddig, amig nem jön egy ghoul rabszolgahajcsár és nem kezd el püfölni egy ostorral. Az öreg törpe, Agor, egy igen figyelemre méltó személyiség. Igen művelt és széles ismeretei vannak a világ dolgairól, állitólag még a mágiához is konyit valamelyest, pedig tudása és ismeretei ellenére nem több, mint egy egyszerű tolvaj. A közel 300 éves aggastyán ennek ellenére még mindig igen keményen képes dolgozni, néha szényenlem magam, mikor előbb elfáradok mint ő. Ezen kivül folyton azt lesi, hol és hogyan lehetne innen megpatttanni. Fergeteges.
Újdonsült cimboráim voltak az egyetlenek akik láttak reményt a szabadulásra.
Ez a pillanat pedig az újév első napjaiban érkezett, egy középkorú törpe képében. Az élőhalottak nagyon vigyáztak rá és állandóan szemmel tartották hosszú ideig, nehéz is volt szóba elegyedni vele, de valahogy mégis megoldottuk a dolgot. Fehércsúcs Efruudt, mint felvilágositottak a többiek egy közeli törpe város urának az unokaöccse. A város lakói azok akik Kragmarg megszállásakor el tudtak menekülni, nincsenek sokan és távol tartják magukat a világ dolgaitól, hogy őrizzék ami népünkből maradt. Ez Weihrim, közös nyelven Fehércsúcs.
Nos fölösleges részletezni ugye... néhányan ki akarunk jutni, és van valaki aki kicsit jobban ismerheti a helyet nálunk - talán Agornál nem - és a lényeg, ha szabaddá tesszük, nagy dicsőségben lesz részünk. Nem mennék bele a részletekbe, eléggé nyakatekert módját választották a többiek, de végül a megbeszélt napon elkezdtük a nagy tervet.
Mikor dolgozni kellett mennünk, mind egy óvatlan pillanatban az előre megbeszélt ősi térre siettünk. Agort ugyan támogatni kellett már, végül mind megérkeztünk észrevétlenül. Murig azt mondta, ez nem tarthat sokáig igy Efruudt nekilátott a régi törpe rúnák kántálásának. Nem tudom ez miként működik, sosem tanitottak rá, ám egyszercsak, néhány perccel később egy rajzolat izzott fel az egyik falon, majd kinyilt egy ajtó. Mielőtt örülhettünk volna, néhány őr ránk talált. Csákányaink és ökleink segitségével vágtunk utat magunknak rajtuk keresztül, majd bezártuk magunk mögött az ajtót. A holtak már tudták, hogy elszöktünk, de Efruudt megnyugtatott minket, hogy ezeket a járatokat még ők sem ismerik igazából, és talán ők is ezeket keresik. Ezt Beunl is alátámasztotta.
Mint kiderült, nincs sok időnk, Agor szerint ezeken a járatokon az ősi szállásokon és a börtönön keresztül a régi földalatti növénykertekhez lyukadhatunk ki, ami veszélyesebb lehet, mint aminek hangzik, állitólag azért hagyták el azt a területet, mert nagyon elfajult... ha ő mondja.
Be kell vallanom, igen remekül éreztem magam akkor. Öt törpe társaságában, ismeretlen veszélyekkel nézünk szembe, úttalan-utakon. Hát nosza!
