Kolos-Saun Ogail
Hreeyn szerint 1096-ban született, a hyboriai Zethurosban, egy vagyonosabb család sarjaként. 1099-ben egy járvány söpört végég az országon, amit őmaga nehezen ugyan, de túlélt, ám szüleit elvesztette. Ekkor keresztapjához, Efferan Railhoz került, aki abban az időben a Tebruszi Hercegi Testőrgárda megbecsült tagja volt, hyboriai származása ellenére.
A gyerekkorát és felnőttéválását Ogail itt töltötte, keresztapjától mindent kitanult, amit hyboriai őseitől lehetett, valamint belekóstolhatott a Tudományos Akadémia életébe is. Bár Rail szerette volna, hogy hagyományaikhoz hiven ő is fegyverforgatásból éljen, hagyta a fiút kibontakozni.
Ogail tulajdonképpen, 3 éves kora óta menrálisan sérült volt. Korán elvesztette szüleit, és mivel ott szokás, hogy a nemesi gyermekek teljesen elszeparálva élnek egymástól 4 éves korukig, ő nem is értette a világ működését, az volt számára a természetes, mindaddig, mig a járvány el nem vitte a családját. Onnantól teljesen kinyilt számára a világ, amely rémisztően hathatott rá és mindenképp szeretett volna visszajutni a megszokott érzelmi szintjére. Ezt alátámasztja az is, hogy állitólag gyakran vonult félre, hogy egymagában merengjen, bár sokan ezt valami cherey ezoterikus koncentrációs gyakorlatnak vélték, hiszen mint Hyboriai ő maga is könnyen kijött a sodrából.
Talán ez a mentális kiegyensúlyozatlanság vezette őt mindig is, a Földrajzi tanszéken 1119-ben egy megdöbbentő kijelentést tett, ami azóta is szállóigévé vált az Akadémián: "Ha balra megyek el, akkor jobbról jövök vissza".
Hosszú és kimeritő időszak kezdődött, minden áron meg akarta tenni azt, amit előtte más nem. Hajóval megkerülni Hreeyn egészét. Rengetegen ellenezték tervét, de voltak akik támogatták és végül 1122-ben elindulhatott egy hybori hosszúhajóval a Véröbölből, 37 társával együtt, közöttük a neves iró Cecun Leng, az Akadémia történelmi tanszékének egy professzora Martinus Gals, valamint a Biológiai tanszék vezető tagja Jacob Turlbegg és egy magitóriumi megfigyelő, Claus Honurs.
A népes társaság egy kalap alatt több kutatást is kivánt végezni, azonban Ogailt valószinüleg más hajtotta. Efferan Rail emlékiratai között szerepel, hogy a még gyerek Ogail többször érdeklődőtt, hogy a szülei hol vannak, hova költözetek, hogy lehet oda elmenni.
A csapat kis kitérővel, 1124 tavaszán kényszerpihenőt tartotta Keleti-Sztyeppék északi gyepüin, a Magas-Vadon felöli trópusi viharok megtépázták őket. Még ez év őszén tovább álltak, észak felé hajózva Hyboria, Cherey-sziget felé, majd eltűntek az északi jégtáblák és sziklazátonyok között. 1127-ben lehetett hallani róluk ismét, amikor is a nyugati Démonfog fjordnál kötöttek ki. Beszámolóik szerint észak felé a hegyek roppant méretűek, a hegyláncok furcsa módón sok légtömeget fognak fel, ezért vannak keskenyebb "folyosók" amiket lehet hajózni. Eddig 2 embert vesztettek el.
1128-ban tovább haladtak dél felé, és ez év telére a Déli jégmezőt láthatták az óceán felől. A telet egy itteni öbölnél töltötték, ami később be is fagyott, igy itt ragadtak egy időre. Kolos-Saun Ogail tüdőgyulladást kapott a várakozás alatt, de túlélte, viszont Martinus Gals professzort elvitte a betegség. Állitólag halálos ágyán még megfenyegette Ogailt, hogy ne merészelje feladni a vállalkozását. Ez azért is egy érdekes pontja az expediciónak, mert, a professzor a végsőkig ellene volt az egész útnak.
1129 áprilisában folytatták útjukat dél felé. Cecun Leng irásai arról számolnak be, hogy kegyetlen harcot kellett vivni az időjárással, hol befagyott előttük a tenger, hol szabad volt, valamikor teljes volt a köd és gátolta őket, valamikor pedig tiszta volt minden. A feljegyzések szerint 1131 január 22-én egy szikla felhasitotta a hajót, a rakomány egy része a tengerbe veszett, a legénység a jégtáblákra menekült. Cecun Leng is megsérült a lábán, amikor állitása szerint egy élőlény a vizben megmarta őt. Érdekes vitákat szűlt ez az irás, ugyanis a viz állitólag arrafelé nagyon hideg, összesen hatan fagytak halálra ott. A legénység egy tagja, Marcell Hius itt tette meg az egyik legnagyobb felfedezését, és megalkutta a gyorsan előállitható fagyot, azaz az alkimiai jeget. Ennek a segitségével megjavitották a lyukas hajót és folytatták útjukat. Az irások szerint februárban láttak valami nagy kiterjedésűt a déli távolban, de a köd miatt nem lehetett kivenni hogy mi az. Ekkoriban lehetett, hogy Cecus Leng vérmérgezésben elhunyt.
A meggyötört kompánia végül 1133 nyarán a Keleti-Sztyeppék déli lankáin kötött ki. Innét csak 1135-ben indultak tovább, Claus Honurs nélkül, aki úgy döntött, hogy nem folytatja tovább, és sok sikert kivánt a csoportnak. Évekkel később a Symerán állam közleményt adott ki, miszerint Claus Honurst halálra itélték távollétében, hazaárulás vádjával, mert állitólag ellopott valamit a Magitóriumból és ezért indult el az útra, hogy ne találjanak rá.
1136 októberére viharoktól megtépve, de elérték Korombércet, majd tovább hajóztak Tebrusz felé. 1136 november 3-án Ogail szervezete legyengült, lázas lett. Másnap hajnalban még látta Tebrusz fényit a távolban, de utána ágynak esett, és mire kikötöttek meghalt. Vele együtt 25 fő volt a veszteség, ha Claus Honurst nem számitjuk. Az öreg tudós, Jacob Turlbegg átvette az expedició vezetését, és az életbenmaradt társait kérte, hogy fejezzék be a nagy álmot és Shyburon keresztül kössenek ki Véröbölben. 1137 január 5-én indultak, és március 28-án meg is érkeztek.
Ezzel mind beirták magukat a történelembe, egy olyan válalkozással, amit korábban senki sem mert megtenni. Az életben maradt tagok mindegyike ezen felül tett még le valamit az asztalra, amitől a neve fennmaradhatott. Az ifjú Marcell útörő munkát végzett az alkimia terén, mig az öreg Jacob az út során begyűjtött kutatásanyagaival vitte előbbre az ismereteinket.
Kolos-Saun Ogail pedig büszke hyboriaiként bebizonyitotta, hogy Hreeyn körülhajózható. Hajója kiállitva áll a Tudományos Akadémia Földtörténeti karának egy termében. Ő maga pedig, valószinüleg megbékélhetett, hiszen eljutott oda, ahová még senki sem merészkedett, és megtalálta az utat is a szüleihez.
