Erburg határában már hőseinket csak a tiszta ágy, és a meleg étel gondolata foglalkoztatja. Sámánunk fejébe viszont más gondolat is befészkeli magát, valami megmagyarázhatatlan érzés, mely az erdőségből ered.
Thor’am búcsút int egy időre társaitől, hogy rájöjjön a zavar okára. Amit talál, az viszont túl megy minden határon, elmében, valóságban, képzeletben egyaránt. Ahogy az érzékek kapui kitárulnak, úgy válik letisztultá, nyerssé a mindenségről alkotott kép, és a morális szabályok is így válnak fontosabbá. És még ott lappang maga a gonoszság is, és vár…
A történet alapjául szolgált a Mesél az Erdő című MAGUS kalandmodul.
Résztvevők: Thor’am; KM: Tammis
Thor’am naplójából
1484 július 21.-29.
Vélia
Erburg felé tartottam, amikor egy erdős területen haladtam át. De valami nem volt rendben, éreztem az erdő nyugtalan és dühös. A szablyám nyelére helyeztem kezem, és vártam.
Nem kellett sokáig várni, erdei állatok serege vett körbe, szervezetten. Mivel nem akartam ölni, csak sebesíteni ezért megpróbáltam egy lánglabdát közéjük dobni, pár megijedt, de alapvetően nem volt hatásos.
Ezért inkább futásnak eredtem, de a nyomomban maradtak. Még pár hasonlóan látványos, de teljesen hatástalan mutatványt előadtam, szerencsémre összeakadtam egy katonai különítménnyel, őket körbe vették, odarohantam segíteni, közös erővel el tudtuk kergetni az állatokat. A parancsnok megsérült és egy két könnyebb sérült is volt, ekkor megjelent egy erdei ember. Amolyan favágó szerűség lehetett mutatott egy hosszabb, ám biztonságos ösvényt. Kérdezgettem, mert ez nem szokványos, de használható információt nem tudott adni.
Viszont a közelben van egy falu Hitfok, ott elláthatjuk a sérülteket és van egy templomnak sem nevezhető Pelornak emlelt építmény. Valóban nem volt messze, alig egy nap séta után már a falu szélén jártunk. Meg néztek minket, én illedelmesen köszöntem, fogadták, de maguknak való népek.
Kaptunk is szállást és a három sérültet ellátták. Mivel még csak kora délután lehetett így felkerestem Pelor szolgálóját. Szívesen látott az atyja és a segédje, de ők sem tudtak érdemleges információval szolgálni, azon kívül, hogy az erdőt igen furcsa lények kezdték birtokba venni. És elmondták, hogy a falut vezető nő igen, korlátolt…
Elmentem a faluházába, ahol a jegyzővel beszéltem, elsőre igen szimpatikus volt, de azért tartottam a három lépés távolságot, sose lehet tudni alapon, ugye… Kicsit sétálgattam a faluban, adtam a hülye, eltévedt vándort, így kicsit barátságosabban fogadtak, de még mindig nem tudtam meg sokkal többet. Elmentem a környéket bejárni, találtam is egy vésetet egy kövön. Emlékeztem rá, hogy réges régi sámánok által használt jel, nem tudtam hova tenni. Ahogy ott csatangolok és merengek, látok egy gyönyörű fél elf lányt, megszólítom. Kedves a hangja, Véliának hívják. Kiderül, hogy a bíró asszony lánya és sokat járkál itt, én lovagiasan felajánlom, hogy sétája alatt védelmezem. Elfogadja, beszélgetünk, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Nevetése gyógyír minden eddigi szenvedésemre, gyönyörködöm benne, persze azért a kezem a tőrön… Majd hirtelen szól: Bújjunk el! Elbújunk, ő mellettem, érzem virágos illatát és bőre selymességét, de nincs idő romantikázni, néhány egészen biztos, hogy nem evilági lény csörtet el mellettünk, a szarvas és a disznó egészen furcsa keverékére emlékeztetnek. Megérzi a jelenlétüket, ezért nem esett még baja…szerencsére. Kérdezem a jelekről, Vélia pedig többet is látott, de most már vissza kéne lassan térni, hiszen a vendégeknek vacsorát rendeznek és az anyja szigorú, szóval diszkréten kísérem.
Visszatérek a fogadóba, átöltözöm a jobbik ruhámba, társaim is készek, elindulunk.
A falu vezetősége, a jegyző és az Atya, valamint a segédje is ott vannak, velem szemben kicsit átellenben, pedig Vélia. A bíró nő igen rátarti, alkalmazkodom, előveszem a legjobb modorom és az udvarban ellesettek szerint viselkedem, mint egy született gróf. Igazából Véliát lesem egész este alatt, ő is lopva pillant felém. Feltűnik, hogy a bíróasszony ember és Vélia testvérei is, ez kicsit furcsa számomra.
Egy küldönc jön be, a jegyző fülébe súg valamit, annak meg elfehéredik az arca, iszkol is kifelé, valami csuklyás fazont tessékel be egy házba. A vacsora is lassan véget ér, nézem ahogy feláll kecses a mozgása, alakja oly tökéletes, mint egy mesteri remek szablya. Elbűvöl…
Reggel meditálok kicsit, de amit látok az nem tetszik….Megyek a templomba, konzultálok az Atyával, megtudom, hogy régen egy sámán település volt itt a környéken és pár éve volt egy tűz, erdő irtás is van, senki szinte semmit nem tud a favágókról, akik az erdő mélyén élnek maguknak… Több mint a semmi, de még mindig nem tudom, hova tenni… Felkeresem a helyi füves embert, bolond és az agyára ment a sok szikra fű, de egy két mondata felkelti az érdeklődésem. Összefutok Véliával, a szívem majd kiugrik a helyéről. Mellettem sétál, alig ismerem, de mégis, mintha… Mint megtudom a bíró nő és a jegyző valami új vallás szerűséget vezetett be és az ősi sámán jeleket is ők festegetik…nem szeretem amikor tudatlanok kontárkodnak. Már csak három katona szorul még ápolásra, másnap indulunk, állítólag a közeli szerzetesrendnél van valami könyvtár, hátha többet megtudok. A parancsnok is odatart, beköltözik ugyanis, hiába, akit a kor elér… Reggel elindulunk, elköszönök, Véliát keresem, de nem találom. De lelkem felderül mikor látom, hogy a falu határán vár az örömöm, pedig mikor közli, hogy elkísér minket leírhatatlan. Többször meg kell állnunk a sérültek miatt, ő itatja és lecseréli a kötéseiket, melegszívű is, én azért őrködöm, de semmi. Pár nap múlva délutánra el is érjük, körbe vezetnek, de előtte frissítővel és ételel kínálnak. Valami nem stimmel, a katonák még pár napot a parancsokkal töltenek, én a könyvtárba megyek. A sámán település megerősítést nyer és megtudom, hogy anno terveztek egy Wee Jas rendházat, de nem épült meg valamilyen okból kifolyólag. Megkérdem a vezetőt, hogy estére maradhatunk-e, elfáradtunk, pihennénk, igen szívélyesen közli, hogy mi sem természetesebb. A valós indokom más, Véliával szeretnék lenni egy kicsit, na azért őt sem kellet sokáig győzködnöm. Kölcsönösen érezzük azt a megmagyarázhatatlan vonzalmat egymás iránt, szeretem hallgatni a csacsogását, ilyenkor ki tudok kapcsolni…
Reggel megköszönve a vendéglátást és a szállást tovább állunk, búcsúzóul intünk a katonáknak. Kéz a kézben sétálunk, minden neszre figyelek, de semmi. Amikor fél úton lehetünk kapcsolok, nem így nézett ki a környék, vér nyomok, nem is régiek.
Követvén rálelünk az erdei emberek falujára, mármint arra, ami maradt belőle. Hangok a romok közül. Azonnal magam mögé húzom, óvatosan a susnyásba nézek, maradványok. Valamiért nem működnek rendesen az érzékeim… ez is aggaszt, meg az amit látok, a csuklyás alak görnyed a tetem felett, mikor meghall, futásnak ered. Megvizsgálom a maradványokat, elképedek mintha végső megnyugvás, varázslatszerű hatás alatt volnának. Eltemetem a szerencsétleneket. A településükön minden csupa vér, halottak… Vélia nem bírja, sokkot kapott…
Ahogy a visszaérünk, látom, hogy a valami gyülekezés van a két katona teste pedig felkoncolva… A bíró asszony pedig:
Itt az ideje lányom, hogy feláldozd magad!
Elé állok, dühömben közéjük vágok egy lánglabdát. Megjelenik egy lény, mintha nem önmaga lenne és azt kéri, hogy segítsek. Vélia eltűnik, a tömeg meg dühös, szóval futás! Az atya még egy varázslattal segít, de elveszítjük, a tömeg felkoncolja, ahogy loholok a segédet látom egy szekérrel, felpattanok és távol tartom a csürhét.
Megállunk, lemaradtak, konzultálunk. Irány a domb és a vízzel árasztott liget, valami jelentősége van…
Felbaktatunk, látok lebegni egy driádot a víz tetején. Ismét a rossz érzés nem stimmel valami…ahogy sejtettem, meg van szállva és nem is akárki a ’vendége’, Wee Jas az illető. Rövid időre leülök merengeni, sehogy sem jövök ki jól ebből a helyzetből, meg egyáltalán a tököm ki van az egésszel…de hát végül is Sha’y harcos vagyok és a szabály mindenkire vonatkozik. Az ősökre… hogy én ezt még mennyire meg fogom bánni. Leveszem az alkarvédőt, komótosan lecsavarom a kötést, majd a pecsétet használom, egészen bizonyos, hogy a felkavart lelkiállapotom és a bennem lévő harag miatt azonnal sikerül Wee Jas-tvisszaküldeni. A lény is visszaváltozik, Vélia is előkerül, érzem hogy az erdő kezd megnyugodni, most már rendben lesz minden…
Meg ahogyan én azt elképzeltem, a tanonc felfedi magát Maruhal’gal az: Mondtam, hogy elveszem azt ami a legkedvesebb számodra! És közben röhög, és nincs időm, túl gyors. Elvette tőlem Véliát, a szívem hasad meg.
Egy pakliból egy kártyalap kerül hozzám tőle, megnézem és egy örvényben találom magam. Nézek ki nem túl értelmesen a fejemből, valami légnemű szárnyas gyík lebeg el előttem. Próbálom megszólítani, ahány nyelvet csak tudok, válasz semmi. Leülök és merengek hol lehetek és mi módon jutok ki innen.
Ekkor egy nagyon ismerős hang: Szerbusz kedves Thor’am!
Én egy: Üdv-t! Ki is sajtolok magamból.
Ahogy nézek hátra, hát nem Galdsha, a fél-dzsinn az? Kérdem, mi ez a hely?
- Ez az asztrál sík. Jön a válasz. Aham, magyarán a jó büdös francban vagyok csakhogy nyakig.
És hogyan jutok ki innen érdeklődöm közönyösen. Áhhh, az nem megy olyan könnyen, de amíg kitalálom, addig egy-két dolgot taníthatok neked, hogy segítséget kérhess.
Érzem segíteni akar Galdasha, igen jószívű, érzelmes szerzet, kedvelem. Én egy rövid mosolyt megeresztve kérdem, érdekel hogy kerültem ide?
- Persze!
– Húztam egy pakliból, megnéztem a lapot és hopp, már is itt voltam.
Elkomorul az arca, azt hittem azt már megsemmisítették. De gyere velem, még rengetek a dolgunk….
