Mialatt hőseink kis csapata ünnepi hangulatban Tebrus irányába tart tovább, mérföldekkel odébb, egy bosszúszomjas megbízónak hála kedvenc bérgyilkosunk munkával ünnepel a fény éjszakáján. Ám az egyszerűnek ígérkező feladat nem várt fordulatot vesz, és hősünk csakhamar prédává válik egy nem mindennapi vadászatban.
A kaland alapjául szolgált a klasszikus ADnD modul, a The House of Strahd, valamint az Alkonyattól pirkadatig című film.
Résztvevők: Szentjánosbogár; Mesélő: Tammis
Szentjánosbogár naplójából
1484. november 1. – december 2.
1484. november 1. estéjén egy üveget szorongatva léptem be a Zöld lámpásba. Luji a poharakat törölgette, míg Victor a kandalló előtt üldögélt az egyik asztalnál. Odaléptem hozzá, majd az asztalra helyeztem az üveg Fehérnyesést. Kérdően nézett a kék üvegre, majd rám tekintett. Kérdésére kérdéssel válaszoltam én: – Iszunk?
Az üveg gyorsan ürült, ahogy az órák teltek és ez idő alatt sok minden szóba került. Beszéltünk az Atya és a köztem történt incidensről, a zárlatról, a razziákról és arról, hogy el kéne hagyni a várost. A költözés terve elég bizonytalan, de szükség lesz nagyobb helyre, főleg most, hogy megérkeztek a várva várt újoncaim. Ez a nyolc 18-19 év közötti fiú tehetséges, de Victorszerint jó ha kettőből sikerül igazi orvgyilkost faragni. Victor mindig is lebilincselt képességeivel és ez egy jó este volt, hogy megismerjem társam és egyben barátom történetét.
A kocsi már készen
Miután mindent elmesélt magáról, megkérdeztem, hogy szólítsam-e hercegnek de barátságos gorombasággal jelezte, hogy ne merészeljem… Hiába a némaság, mi már jelekből is megértjük egymást. Ekkor Szimonetta lépett be és szakította félbe a beszélgetést.
- Főnök, ezt a levelet neked küldték.
- Ne hívj főnöknek! Szólíts bogaramnak.
Mondtam huncut mosollyal az arcomon. Elvettem a levelet a 21 éves lánytól, majd figyelmesen végigolvastam. Egy sima megbízatás, nem tűnik nehéznek. Célpontom egy Herbert Faul nevű kereskedő, aki kocsijával halálra gázolta megbízóm férjét. A kereskedőt letartóztatták, mivel ittas volt, de valamiféle diplomáciai ügy folytán felmentették és elhagyta a Symerani Magiokráciát. Férje halála után megbízom jelentős mennyiségű aranyat kapott kártérítés gyanánt. A Fény ünnepének alkalmából megkapom ezt az összeget, ha végzek a kereskedővel és elhozom az egyik ujját. Nagyon megörültem a megbízásnak, ugyanis elég nehéz munkához jutni a szigorítások óta. Mióta az Atyátmegsértettem, nem kéretett magához és Éhest sem küldte el hozzánk. Megkértem Victort hogy intézkedjen, ugyanis a Roem birodalomba kell utaznom, Zireck városába. Eltettem a maradék Fehérnyesést majd felkérettem Szimonettát a szobámba.
Másnap teljes erőbedobással ébredtem és nekiláttam a csomagolásnak. A karaván csak este indul, így van időm elintézni néhány dolgot. Éppen befejeztem a pakolást, mikor egy különös alak jelent meg az ajtóban.
- Szentjánosbogár?
Érdekesen beszélte a közöst, keskenyre vágott szemei voltak és hosszú bajusza.
- Jong vagyok.
A bemutatkozás közben tenyerét összetette, majd meghajolt. Különös üdvözlésforma. A legkülönösebb az volt, hogy a bemutatkozás után egy ütéssel azonnal leterített.
- Nagyon gyenge.
Feldühödtem a kijelentésén és felé indultam, hogy tiszteletre tanítsam. Egy hatalmas rúgást kaptam a gyomromba majd áthajított a feje fölött.
- Lassú, kiszámítható.
Ekkor Luji és Victor jelent meg az ajtóban, kíváncsian figyelve, ahogy a sárgabőrű feltörli velem a padlót. Mint kiderült, Luji fogadta fel Jongot, hogy segítsen erősebbé válni. A fickó egy igazi harcmester, afféle szerzetes talán. Három hónap alatt rendbe tud szedni, ha ellátogatok az országába. Egy ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki, főleg hogy megszállottan kerestem a módszert, hogy erősebbé váljak. Hiába a lehetőség, most fontos feladatom van és az újoncok kiképzését sem varrhatom egyedül Victor nyakába. Egy másik alkalommal felkeresem azt a szigetet, ahonnan Jong származik.
A kikötőnegyedbe indultam felkutatni néhány ritka árút. Találtam pár mágikus nyílvesszőt és néhány gyakorló fegyvert. Ezekkel nagyszerűen ellesznek a fiúk, míg távol vagyok. Jó lett volna élő árut is beszerezni, de erre sajnos nem volt lehetőségem.
Menghele laborjába is betértem, de csalódnom kellett. A razziák miatt az egész alagsort halfeldolgozónak álcázták, a készleteket pedig elvitték. Mivel üres kézzel távoztam, a Banya boltja felé vettem az irányt.
Az öregasszony elég betegesen nézett ki. Hiába a zárt ajtó, a rések között süvített a húzat. Mivel elég rosszul festett, a közelgő Fény ünnep alkalmából átadtam neki az üveg Fehérnyesést. Láthatóan megmelengette a szívét és jól esett neki a gesztus. Ajándékba egy különleges gyógyitalt kaptam tőle az útra.
A Zöld lámpásba visszatérve kiosztottam a feladatokat. Tudtam, hogy jó kezekben lesz a bolt, míg vissza nem térek. Victornak átadtam a gyakorló fegyvereket, majd meleg holmikat öltöttem magamra. Az ajtón kilépve az utazó negyedbe indultam, hogy csatlakozzam az északra induló karavánhoz.
Az utazás lassú volt, de mégis békés és kellemes. Régen nem éreztem ilyen lelki nyugalmat. Pár nap alatt átléptük a symerán határt és a Perem Vadonbanhaladtunk tovább. Régen nem jártam ezen a területen, amit sokáig otthonomnak neveztem. A vidéki terület sok kellemes emléket juttatott eszembe. A hetek teltek és elértük Völgyválasztó hegyeit, az örök hó birodalmát. A gigantikus, hófödte hegyek teljesen lenyűgöztek, a táj pedig lélegzetelállító. Ezért a látványért már megérte idáig eljönni. Victornak igaza volt, tényleg ez a legkényelmesebb módja az utazásnak. Az útiterv szigorú, így este mindig volt egy megfelelő fogadó, ahol meleg ételt és fedelet kaptuk a fejünk fölé. Ez mind benne volt a karavánköltségekben.
Három hét után elértük úti célunkat, Zirecket. Az utazás fantasztikus élményekkel gazdagított. Az idegenek, akikkel útra keltem, most jó barátként intettek búcsút egymásnak. Többségüknek az utazás még nem ért véget, de nekem vissza kell térnem a mindennapokhoz és az elvégzendő feladatomhoz.
November 23. reggele van, a Fény ünnepe. A megbízó hölgy pontosan kiszámolhatta, hiszen a Fény ünnepére kérte tőlem ezt a kis „ajándékot”. Ahogy elrévedtem gondolataimmal, eszembe jutott, hogy még nem reggeliztem és üres gyomorral nem jó munkához látni.
A karavánszeráj mellett lévő szerény fogadó hívogatott maga felé. Beléptem az ajtón, majd jeleztem a fogadósnak, hogy leülök a sarokba. Ahogy a kiszemelt asztalhoz értem, láttam, hogy egy száraz szardarab keményedik a széken. Nem zavartattam magam, megfogtam a széket és átcseréltem egy másik asztalnál lévővel. Az emberben talán felvetődik, hogy ostobaság a sarokba ülni, mivel be van szorítva, de egy megfelelő sarokból könnyen be lehet látni az egész teret, a pulttól a bejárati ajtóig. Meg aztán ki van küszöbölve a hátbatámadás lehetősége. A fogadós szakította félbe gondolataimat, hogy felvegye a rendelésemet. Negyed órával később megjelent és gazdag reggelit tálalt elém. Öblítésnek valami nemzeti italt hozott, azt hiszem ez a méltán híres Roemi zöldpálinka. Ahogy nekiláttam a finomságok elfogyasztásához, érdeklődtem a helyi kereskedőkről. A fogadós készségesen útbaigazította egyszerű utazó személyemet. Távozás előtt még megtudtam, hogy a széklet egy „ég alatt háló” végterméke, akit azért látnak szívesen, mert italáért rendesen fizet.
Reggeli után felkerestem a kereskedelmi központot. Kinéztem magamnak egy gyönyörű fekete lóbőrkabátot, így rááldoztam egy ezüstpénzt. Magamra öltve kellemes meleg érzetet adott, így pár felesleges meleg ruhát máris elrakhattam a hátizsákomba. A kabáton kívül információt is szereztem Herbert Faulüzletének pontos helyéről.
Már jócskán túljutottunk az ebédidőn, de még mindig Herbert üzletével szemben gubbasztottam a hóban. Itt fenn északon sokkal hamarabb sötétedik, mint otthon. Olyan, mint ha napok óta nem járt volna erre, pedig megerősítették, hogy hazatért külföldről. Nem sokkal később egy vénember járt arra öreg kutyájával, majd arról kezdett érdeklődni, mit is csinálok a hóban. Neki is előadtam a szegény vándor történetét, aki vásárolna ezt-azt. Azt hittem egyszerű vénembert látok, pedig valójában egy kutyás őr, aki a rendet felügyeli. Hát persze, itt a katonai szolgálat a gyermekkorban kezdődik és a halálig tart. Az öreg elmondta, hogy Herbert egy estélyre hivatalos, amit a Zarovich család kastélyában tartanak. A báró a környékbeli földesurakat, lordokat, a nemesség tagjait és azok családjait is meghívta, hogy együtt töltsék a Fény ünnepét. A sok vendég plusz munkát ró a személyzet nyakába, így ilyenkor új embereket is felvesznek a konyhára. Ez lesz az én belépőkártyám.
Strahd von Zarovich báró egy régi ódon kastélyban lakott, de a hely mégis erőt és tekintélyt sugárzott magából. Keresztül sétálva a kerten gondosan ápolt bokrokat, fákat lehetett látni, még így is, hogy belepte őket a hó. A főbejáratnál megpillantottam a komornyikot. Ezeket a sztereotip figurákat messziről meg lehet ismerni. Egy komor vékony szürke figura volt, aki úgy állt az ajtónál, mint akinek karót dugtak a seggébe.
A komornyik örömmel fogadta érkezésem okát. Mivel sok volt a munka a konyhában, így máris bevezetett a személyzeti ajtón keresztül. A konyhában nagy volt a nyüzsgés. A szakácsok láthatóan igyekeztek kitenni magukért. A holmimat beraktam egy szekrénybe, majd magamra öltöttem egy fehér köpenyt. Mosogatás volt a feladatom, ami egész jól ment, ahhoz képest, hogy nem vagyok járatos a konyhai munkában. Kezemet egy rongyba tekertem, hogy ne látszódjanak ifjúkori sérüléseim. Időnként beküldtek a bálterembe kivinni az ételt és összeszedni a mosogatnivalót. Strahd von Zarovich jó modorú, finom ember volt, aki láthatólag nagyra tartotta alkalmazottait és jól bánt velük. Volt alkalmam szétnézni, de nem tudtam, melyik vendég lehet Herbert Faul. A szemem megakadt egy gyönyörű vörös hajú, fehér bőrű leányzón. A lány észrevette, hogy bámulom, de képtelen voltam más fele nézni. Olyan, mint ha megbabonáztak volna a szemei. Azt hiszem a feladat elvégzése előtt, még levetkőztetem ezt a fehérnépet.
A konyhába visszatérve nekiláttam az újabb adag elmosogatásának. A séf, a kukták, és a mosogatók mind barátságosak voltak. Megtudtam, hogy hosszú ideje itt dolgoznak, de gyakran van szükség új munkaerőre. A báró jól bánik velük és rendesen megfizeti munkájukat. A vörös lány a báró egyik rokona, lehet vigyázni kéne, kit teperek le. A beszélgetés közben a vendégekről is megtudtam érdekes dolgokat, de az igazi csemege a Herbert Faulról szerzett tudás. Az a lerészegedett, alacsony figura a bálterem túl felén a kereskedő. Most még jó állapotban van, pedig láthatólag már teljesen elázott. Az őrök ki fogják kísérni, ha nagyon szemtelenné válna. A bárónak volt vele valami nézeteltérése korábban, de nem derült ki, hogy micsoda. Mikor ittas, gyakran száll kocsira és versenyzik saját magával. Micsoda véletlen…
A báró a személyzet minden tagját behívatta a bálterembe, hogy a vendégekkel együtt köszöntsük a két hold együttállását. A termet hamarosan kék ragyogás töltötte be, ahogy a fény átszűrődött az ablakokon. Érdekes meghittséget éreztem, talán az ünnep miatt. A vendégek közelebb húzódtak egymáshoz, egyesek párt alkottak. A vörös hajú lányt fedeztem fel a hátam mögött, aki majdnem átkarolta a testemet. Mielőtt a lányhoz szólhattam volna, Zarovichbáró emelt szót a lépcső tetejéről. Ahogy megkezdte ünnepi beszédét, az emberek poharat emeltek. A báró Herbertet hívta fel maga mellé a lépcsőre. A kereskedő alig állt a lábán, de feltornázta magát a báró mellé. A báró azt mondta kedves Herbert barátjának, hogy ezt az estélyt részben neki szervezték.
- Most pedig következzen a…
A báró nem fejezte be a mondatot, de határozottam a „lakoma” szót tudtam leolvasni a szájáról. Rossz előérzetem támadt, főleg, hogy a vendégek már ettek. Ekkor hirtelen pohárcsörömpölést, majd sikítást lehetett hallani minden felől. Megfordulva a vörös ugrott a nyakamba, majd tepert le a földre. A lány szemei megváltoztak, és az a két szemfog sem tűnt fel eddig, amivel most a nyakamba próbált harapni. Őszintén megvallva szexuálisan felizgatott, hogy egy nő teper le engem, még akkor is, ha csak a táplálkozás az oka. Miközben próbáltam távol tartani a fogait magamtól, tudtára hoztam, hogy előbb ismerkedni szeretnék, a nyakamat addig nem szívhatja ki. Látható módon hidegen hagyta amit mondtam, olyan, mint ha csak az ösztönei hajtanák. Lefejeltem őt, majd oldalra gurultam vele, így ő került alulra. Még jobban beindított ez a dolog és nehezen tudtam türtőztetni szexuális étvágyamat. Nem volt idő kiélvezni a helyzetet, ugyanis a lány feldobott a levegőbe, majd egy hatalmasat zuhantam a vérben tocsogó padlóra. Körülöttem a Zarovich család tagjai, régi alkalmazottai, őrei most a vendégek és a frissen felvett alkalmazottak vérét szívták. Akiknek nem jutott pár azok most a kijáratoknál próbálták elvágni a menekülők útját. Az alacsonyabb rendű vámpírok közül öten-hatan is rávetették magukat egy-egy gazdátlan prédára. Mellettem a komornyik lakmározott, majd nézett rám véres száját nyalogatva. Ledöbbentett, amit láttam. Csak hallomásból ismerem a vámpírokat, fogalmam sincs, hogyan harcolhatnék ellenük. Ekkor a vörös újra rám vetette magát. Hatalmas ereje volt, ezt éreztem akkor is, mikor feldobott a levegőbe, és most is, ahogy a falhoz vágott, majd hozzá szorított.
- Nem akarsz inkább csókolózni, az sokkal romantikusabb?!
Most sem reagált kérdésemre, csak az artériáimmal volt elfoglalva. Hogy felhívjam mondandómra a figyelmét, hatalmasat haraptam az ajkaiba. Felsikított, de csak idegesebb lett ettől. Azt hiszem a harapásom után elege lett a játszadozásból. Szúró fájdalmat éreztem a nyakamnál, majd azt vettem észre, hogy kezd minden elsötétülni. Összeszedtem maradék erőmet és lerúgtam magamról a vámpírnőt. A nyaki verőeremből lüktetett a vér, ahogy az adrenalin az egekbe szökött bennem. Nem foglalkozva senkivel a kijárat felé indultam, de azt már nem értem el, mert elvesztettem az eszméletemet.
Mikor magamhoz tértem, meg voltam láncolva, mint egy veszedelmes szörnyeteg. Velem szemben Strahd báró foglalt helyet és türelmesen várta hogy rá figyeljek.
- Kicsoda maga vadász? Melyik inkvizíció küldte?
Nem éreztem magam veszélyben, de nem is tudtam teljesen megnyugodni. A vérveszteségtől még nem egészen voltam tudatomnál, de igyekeztem felelni a báró összes kérdésére. Elmondtam ki is vagyok, és miért jöttem ide. A báró meglepődve hallgatta végig, hogy csupán Herbert barátja egyik ujjáért tettem meg ezt a hosszú utat. Strahd a szemem magasságába emelte Herbert bal kézfejét, pontosabban azt, amit meghagytak belőle, majd megkérdezte melyik ujjára lenne szükségem. Mivel a levélben nem volt kikötve, ezért elkértem a kereskedő gyűrűsujját. A báró egy határozott mozdulattal letörte az ujjat a kézfejről, majd becsúsztatta a zsebembe.
A báró lezártnak tekintette az ügyet, de nem egészen voltam biztos abban, mi is a szándéka velem. Ő maga elengedne, de csúnya sebet ejtettem az egyik rokonán, aki valószínűleg vadászni fog rám. Áhhh persze, a vörös démon. Meg is feledkeztem róla, pedig szép emlékeztetőt hagyott a nyakamon. Nem volt időm tovább merengeni, ugyanis Strahd valahogy behatolt az elmémbe és elaltatott.
Nem tudom miért tette Strahd azt, amit tett. Talán azért, mert ő is Shyburbólvándorolt el 1200 évvel ezelőtt és ennek emlékére adni akart nekem egy esélyt?! Vagy lehet túl szűk volt már neki ez a kastély és szabadulni akart néhány családtagjától?! Ez nem derült ki számomra az ezután történtekből.
Magamhoz térve erős dohszagot éreztem. Valami pince helység lehet, vagy földalatti cella. Sajnos nem láttam semmit a sötétben, csak az orromra és a kezem ügyébe került szalmára hagyatkoztam. A falon egy fáklyát sikerült kitapintanom. Ezt könnyű felismerni, már száz ilyen volt a kezemben, már csak meg kell valamivel gyújtanom. A földön keresgélve a szalmán kívül találtam néhány követ, de nem igazán sikerült vele tüzet varázsolni. Találtam pár nagyobb követ, ezzel már sikereket értem el szikrák terén, de a tűz még mindig nem akart belobbanni. Nem tudom meddig próbálkoztam, de éreztem, hogy a kövek teljesen elkoptak a kezemben. Kezdtek rajtam megmutatkozni a depresszió és a frusztráltság jelei. Olyan érzés ez, mint mikor a cellájában lévő rab látja a kulcsot, de nem éri azt el. Vártam egy darabig, majd újra nekiláttam a tűzgyújtáshoz. Azt hiszem kovakövek akadtak a kezembe, mert egyből szikrákat láttam, és a fáklyát is nagyon gyorsan meggyújtottam. A fáklyafényben láttam, hogy ez egy kripta, közepén egy szarkofággal. A felirat szerint a Zarovich család egy tagja nyugszik itt. Óvatosan eltoltam a fedelet és meglepetten láttam, hogy a mumifikálódott test karjaiban hever a hátizsákom. Óvatosan kiszabadítottam a zsákot a halott ropogó ujjai közül, majd visszahelyeztem a fedelet. A zsákban mindent megtaláltam, csak a bőrvértem és a fegyvereim hiányoztak. A kereskedő ujja még mindig a zsebemben volt, így nem nagyon tudtam mit kezdeni jelen helyzetemmel. Talán ez egy próba akar lenni? A konyhai munka előtt a szeges kesztyűt zsákomba helyeztem, de most jobbnak láttam visszahelyezni jobb kezemre, ahová való. Már nagyon hiányzott ez a kis fémszörnyeteg. A szobából kilépve rájöttem, hogy ez egy nagyobb kripta része. Zarovichék egy egész nemzetsége oszladozhat itt. Talán ők sem voltak mindig vámpírok? A kiutat keresgélve egy rácsos ajtóba ütköztem. Gyenge huzatot éreztem arcomon, így biztos erre van a kijárat. Jobbra és balra két termet láttam, fegyvereimmel és a vértemmel. Nem tudtam, mire számítsak, ezért úgy döntöttem, előbb a fegyvereimet veszem magamhoz. A teremben három szarkofág helyezkedett el, de nem foglalkoztam velük. Gyilkos vagyok, nem sírrabló. Ahogy felcsatoltam fegyvereimet, a fedelek levágódtak és három tinédzsernek látszó vámpír ugrott ki a kőkoporsókból. A tekintetük elég ismerős volt a vacsoráról, így nem akartam leállni velük beszélgetni. Kérdezés nélkül rontottak rám és próbáltak enni belőlem. Felváltva használtam a tüzes és a pengeéles kardomat, aszerint, mikor mire volt nagyobb szükségem. Az egyiket hamuvá égettem egy üveg sárkánylehelet ital segítségével, a másikat pedig válltól derékig vágtam ketté pengémmel. A harmadik okozott némi nehézséget, de ő is az előző kettő sorsára jutott. A halottnak hitt vámpírok porrá váltak, majd visszarepültek szarkofágjukba. Erre nem számítottam, ugyanis azt hittem végeztem velük. Kíváncsiságból eltoltam az egyik szarkofág fedelét és láttam, hogy a vámpír kezd újra materializálódni. Nem volt szándékomban megvárni, míg újra alakot öltenek, így a vértemért indultam a másik terembe.
A szomszéd teremben ugyanúgy három kőkoporsó helyezkedett el, egyiken a vértemmel.
A vért fölött egy ismeretlen kulcs lógott egy zsinegre erősítve. Nem akartam nagyon húzni az időt, felvettem bőrpáncélomat, majd letéptem a felette himbálódzó kulcsot. A történelem megismételte önmagát, három fiatal vámpír ugrott elő a koporsókból, de már csak azt látták, ahogy kirohanok a teremből.
A kulcsot gyorsan beleerőszakoltam a rácsos ajtón lévő zárba, majd kinyitottam a kaput. Amint átléptem rajta, visszazártam azt, majd futásnak eredtem fel a lépcsőn. Olyan érzésem van, hogy ez nem lassítja le őket sokáig. A lépcső tetején egy elágazásnál találtam magam. A húzat megszűnt, így nem volt ötletem merre tovább. Jobbra egy nagy faajtót láttam. Megpróbáltam ezt is kinyitni a kulcs segítségével, de nem sikerült. Nem akartam a nagyon kis előnyömről lemondani, így balra indultam tovább. Nem hallottam, hogy követnének, de nem is akartam meggyőződni az ellenkezőjéről. A folyosó végén egy csigalépcsőt pillantottam meg. Nagyszerű, ez biztosan a szabadba vezető út. Mielőtt elértem volna az első lépcsőfokot, a folyosó megbillent, és az egész egy mélységbe vezető csúszdává változott.
Hatalmasat estem, szerencse, hogy megúsztam néhány színes folttal és zúzódással. Egy tömlöcben találtam magamat egy másik „fogoly” társaságában. Elnézve ezt a csóri, megláncolt zombit, nem tűnik túl félelmetesnek. A láncai rövid pórázon tartották, így hiába nyújtózkodott, nem tudott elérni. Rövid ideig néztem, ahogy a földön fekszik, majd úgy döntöttem megszabadítom szenvedésétől. Vasalt bakancsommal ráléptem a fejére, majd ránehezedtem teljes súlyommal. Szinte nem is hallottam az összeroppanó koponya hangját. A külső hangokból ítélve a cella előtt van még egy pár „csoszogó”. Leszedtem a zombi láncait, majd beraktam a zsákomba. A cella elé tekintve láttam, hogy sokan vannak. Nyilván nem jelentenek olyan kihívást, mint a vámpírok, de a tekintélyes mennyiség miatt inkább elosontam mellettük.
A bosszú ize
Elhagyva a cellákat egy küzdőtéren találtam magam. Nem igazán láttam innen kiutat, viszont a ring másik oldalán egy erkélyt, rajta két vámpírt pillantottam meg. A vörös démon volt az és egy vámpírúr. Mielőtt kitalálhattam volna bármit is, csoszogó hangokat fedeztem fel a hátam mögül. Úgy látszik a népes társaság kiszagolta a jelenlétemet. Sajnos itt meglátszott az, hogy nem töltöttem fel rendesen a készleteimet.
A Banya gyógyitalát kénytelen voltam elhasználni a kriptában arra a taknyos vámpírkölyökre, a megmaradt italok pedig éppen csak segítettek talpon maradni. Az egyik hörgőhangú feltúrt az orromba és megpróbálta megszerezni az agyamat, szerencsémre sikertelenül. Néhány támadás után az alkimista tűzből is kifogytam, a menekülési lehetőségeim pedig jelentősen korlátozottá váltak. Néhány talpon maradt zombi egymást intézte el, de nem igazán bánom, hogy elvették előlem a dicsőséget. Mikor az utolsó zombit is levágtam, valami az oldalamba hasított. A vámpír, aki előbb még az erkélyről nézte az előadást, most részese kívánt lenni a darabnak. A seb, amit ejtett, pokoli kínokat okozott. Kardommal igyekeztem távol tartani magamtól, ami egy ideig elég jól ment. Mikor megfelelő távolságra került, kilőttem egy mágikus nyilat, ami a küzdőteret megkerülve behatolt a vámpír hátgerincébe. Láthatóan érzékenyen érintette. Az árnykéz varázslatot is kénytelen voltam bevetni, mivel közelharcban jelentős előnnyel rendelkezett velem szemben. A harc közben többször megpróbált az elmémbe férkőzni, de nem bírta leküzdeni mentális ellenállásomat. Annyiszor próbáltak már papok, lovagok, inkvizítorok az elmémbe férkőzni, hogy egy ilyen szánalmas próbálkozást már meg sem érzek. Miután minden gyógyitalomból kifogytam, tüzes kardom segítségével sikerült elpusztítanom a vámpírt. Egy időre legalábbis… Még láttam, ahogy füst formájában eltűnik valamerre, távoli koporsója irányába.
Felnézve az erkélyre azt láttam, hogy a vörös hajú vámpír eltűnt. Na nem mint ha nagyon hiányolnám, de azért nem árt résen lenni. Sebesült voltam, kimerült és fáradt. Ezek után nem is csoda, hogy a láncot használtam kötél helyett arra, hogy feljussak a felettem lévő erkélyre.
Egy kisebb séta után a bálteremben találtam magam. A megmaradt testek még mindig itt hevertek, bár a padlón lévő vér már teljesen megalvadt. Az ablakokon és az ajtón keresztül nem bírtam elhagyni a kastélyt, valami láthatatlan védőfal megakadályozott benne. Valószínűleg ezzel próbálták a benntartani a menekülő vendégeket.
Ahogy próbáltam kijutni a házból, olyan érzésem volt, mint ha a vörös követne, de sehol nem láttam. Az emeletre érve megtaláltam Strahd dolgozószobáját, benne jó pár hasznos alkímiai jegyzetet. A vámpírokról is volt egy kevés anyag, főleg a megsemmisítésükről. Sajnos az itt leírtak nem segítenek rajtam, ugyanis nincs nálam semmi, amit használhatnék. A mágia jó fegyver ellenük, de ezt az aduászt már kijátszottam, így talán összpontosíthatnék végre a menekülésre.
A lépcsőn leérve igyekeztem megkeresni a konyhát és a személyzeti bejáratot. Lent egy nőt láttam, aki gondtalanul sepregetett. Különös, és ijesztő. Kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem, így megnéztem a nőt közelebbről. Mikor szembesültem vele, hogy nem „illenénk” össze, megpróbáltam lesújtani rá a fáklyámmal, de az sajnos kicsúszott a kezemből.
A zombi hölgy megpróbált „közelebbről megismerni”, de én inkább kitérve előle elrohantam a személyzeti bejárat irányába.
Az elejtett fáklya lángja elkezdte felemészteni az abroszt, a bútorokat, és az egész konyhát. Gyönyörű látvány, de most nem tud annyira lekötni, mint máskor, csak el akartam hagyni ezt az öreg kastélyt. A kijárat előtt még pár zombi állta utamat. Szándékomban állt elbánni velük, de mivel már eleget szerencsétlenkedtem így is, inkább utat vágva köztük kirohantam a szabad levegőre.
A kertből még egyszer visszanéztem az öreg kastélyra. A sötétben jól lehetett látni, hogy odabent megkezdték a tűz oltását. Az egyik toronyban Strahd von Zarovich báró figyelte, ahogy elhagyom a birtokát. A tekintetünk összetalálkozott, de nem szólt hozzám, csak figyelt. Visszafordultam a kastély felé, és megindultam a báró irányába. Csak néhány lépést tettem meg, mikor a vörös jelent meg és irdatlan erővel vágott hozzá a sziklakerthez. Az esés közben a jobb karom kifordult a helyéről. Iszonyú kín lett volna ezt a fájdalmat elviselni, ha nem kerültem volna sokkos állapotba. Feltápászkodtam, majd pengeéles kardommal igyekeztem felvenni a harcot a harcias vérszívó ellen. Már rég feladtam, hogy jobb belátásra térítsem. A harapásom következtében felső ajka elvált szája többi részétől és csúnyán ficegett. Amikor csak támadott vagy kitért egy vágás elől, azt éreztem bosszúra, és nem a véremre szomjazik. Kár a szóért, ezt a rút sebet úgy sem bocsátaná meg nekem. Azt azért képtelen voltam megállni, hogy ne tegyek megjegyzéseket a csinos kis ajkaira. A harc közben próbáltam feleleveníteni mit olvastam a karóról, de hiába a tudás, ha nincs mit a szívébe szúrnom. Esetleg megpróbálhatom helyettesíteni valamivel, de nincs nálam semmi, vagy mégis?! Előkotortam azt a fémnyilat, amit még az Árnyék lőtt rám. Nem tudom beválik-e, de egy próbát mindenképpen megér. Miközben azon igyekeztem, hogy a nyilat szívébe döfjem, megpróbált beférkőzni a tudatomba. Bár igen erősen próbálkozott, az elmém érintetlen maradt, fizikai támadásaival nagyobb károkat okozott bennem. Egy óvatlan pillanatában a holtterébe kerültem, majd mikor megfordult, a szívébe döftem a nyilat. Arcára meglepő tekintet ült ki, majd lemerevedett és hanyatt esett a hóban. Az előbb életveszélyes nő, most ártalmatlan rongybabaként feküdt előttem. Nem akartam, hogy füstté váljon, és később visszatérjen, így elválasztottam fejét a teste többi részétől. A nyilat kihúztam szívéből, majd visszatettem a zsákomba. A vörös továbbra is ott hevert a hóban, nem vált füstté és nem tűnt el. Halott lett végleg, ez biztos. A báróhoz fordultam, majd felajánlottam szolgálataimat, hátha egyszer szüksége lesz rá. A fejet elcsomagoltam trófeaként és elindultam a karavánszeráj irányába. A báró hagyta, hogy elvigyem ezt a kis szuvenírt. Szó nélkül nézte végig, ahogy távozom.
Még mindig sötét volt, és aggódtam, hogy a vámpírok követni fognak. Visszaérve a kereskedelmi központhoz mindent zárva találtam. A fogadó nyitva állt, de ilyen állapotban nem mehettem be. Sérüléseim és a zsákomban lévő véres csomag túl sok kérdést vetne fel. Egy gazdátlan ló nyerítésére figyeltem fel a fogadó előtt. Körbenéztem, biztosan nem látja-e senki, hogy mire készülök, majd felpattantam a ló nyergébe és elindultam hazafelé.
December 2-án értem vissza Shybur városába. Nem sok mindenre emlékszem a visszaúton történtekből, de a hideg, a fájdalom és az éhség élénken él bennem. Victorék egy sebészhez vittek, aki úgy ahogy, de rendbe tette a kicsavarodott vállamat. Ez idő alatt Viktor leszállította az ujjat és elhozta a felajánlott aranyat. Rengeteget pihentem, mire teljesen felépültem.
Folyamatosan azon járt az eszem, hogy micsoda erő lakozik egy vámpír testében. Minek ide Jong tanítása, ha így is erősebbé válhatok. Kis kitérőt tettem a könyvtárba. Az ottani beépített emberre még mindig haragudtam, amiért a városban töltött első napomon majdnem a vesztemet okozta a titkos hátsó szobájával. Néhány vámpírokról szóló könyv elolvasása után többet tudtam meg ezekről a lényekről, és már abban is biztos voltam, hogy ez a fajta erő nem kell nekem. Most a legfontosabb a készletek feltöltése és Jongmeglátogatása lesz. Miután a könyvtárban végeztem, Mengheléhez indultam, hogy konzerváltassam a vörös lány fejét. Most a polcomon egy üvegből figyel rám és remekül mutat a szobában.
