Borszakállú Nariff talán csak most kezdi felfogni, mibe is kezdett bele. Nem csak az út veszélyes és vad, hanem a természettel is fel kell vennie a harcot. A sarkában loholó ork fosztogatóhadról nem is beszélve. Először a fejekben kell rendet tenni, utána már a túlélés sokkal egyszerűbbnek fog tűnni.
Résztvevők: Nariff; Mesélő: Tammis
Nariff naplójából
1484. december 24-30
Hosszú volt ez az út Kragmarg erődjéig… de már önmagában a látványért megérte… bár az a sok alkohol amit elpocsékoltam az út alatt…
Kragmarg távolról
Először is hosszú utazás után elértem Északi-hegységekbe. Itt azért már elég hideg van és nehéz a terep, de egész gyorsan tudtam mozogni. Egyszer csak a távolban hangokra lettem figyelmes… és akkor megcsapott a szag és egyből felbuzdult bennem az ölhetnék… ORKOK! Utálom az orkokat…. Egy ork tábor a közelben, mi sem egyszerűbb: kiirtottam őket az utolsóra meg úgy ráijesztettem, hogy inába szállt a bátorsága és elfutott! Körbekutattam a táborukat, találtam is egy viszonylag ép fapajzsot, aztán ledőltem aludni. Nos, ez nem volt a legbölcsebb döntés, mert azaz ork visszajött erősítéssel… Miután nem bizonyultam a leghatékonyabbnak rejtőzködésben egy elég hosszú és kínkeserves hajsza következett ami során rengeteg alkohol ment kárba üldözőim meggyújtása – és ezzel lelassítása céljából. Végül is azzal végződött a hajsza, hogy letaszítottak egy szakadékba…
A következő emlékképem, hogy a szakadék mélyén fekvő folyó partján fekszem, összetörten, de nem mozgásképtelenül, tele sérülésekkel! Csoda, hogy túléltem… a felszerelésem nagy része megmaradt szerencsére. (Különösen fontos, hogy a soha ki nem ürülő korsóm megmaradt!) A folyó sodrásával szemben, felfele botorkáltam tovább, míg egy kicsit magasabban fekvő barlanghoz el nem értem, ahonnan fény szűrődött ki. Felkapaszkodtam nagy nehezen, kicsaltam a bent lévő kis gyíklényeket és egy-két mozdulattal elbántam velük (az egyiket megfőztem levesnek, mert éhes voltam).
Éjszaka után tovább haladtam. Elértem valamiféle régi templomig vagy szentélyig ami Moradinnak volt szentelve. Itt imádkoztam egy kicsit majd tovább haladtam. Most már elég magasan jártam, a szél erősen fújt, havazott és meglehetősen hideg volt a levegő. Eljutottam egy házhoz – vagyis inkább ahhoz ami megmaradt belőle -, amelynek a pincéjében találtam egy nagy adag gyógyitalt és egy pár nagyon régi (és erős) – pálinkát! Keskeny szirteken haladtam tovább, de szerencsére ismét találtam valamit: egy törpe menedéknek vagy raktárnak tűnő helyet ahonnan az azt őrző/elrejtő mágia már rég elszivárgott. Odabent volt egy-két használható fémtárgy amik felhasználásával meg tudtam kicsit erősíteni a pajzsomat, utána pedig ledőltem pihenni, majd folytattam utamat.
Elhagyatott törpe raktár
Hamarosan elértem Kragmarg hatalmas kapuihoz – őseim dicsőséges kapukat emeltek az már biztos -, de a csodálkozásra nem volt sok időm, ugyanis a távolból farkasok ugatására és ork hangokra lettem figyelmes. A rohadékok idáig követtek… a törpe csak megöl egy-kettőt, meggyújt párat és máris a világ végéig is képesek üldözni. Az ajtónak nem volt idekint nyitószerkezete, de volt egy kisebb torony szerűség nem messze a kaputól. Oda bemenvén egy lefele vezető lépcsősoron eljutottam egy teremig ami tele volt rúnákkal és egy másik teremig ahol találkoztam egy törpe szellemmel – vagyis inkább lebegő koponya szellemmel – aki elvileg a hely őre volt. Segített nekem, megmondta, hogy melyik rúnákat érintsem meg ahhoz, hogy kinyíljon fent a kapu valamint miután ő magát – persze az ő kérésére – belenyomtam az egyik rúnába teljesen meggyógyított! Az erőm visszatért és készen álltam megküzdeni az orkokkal.
Az őrszellem vajon jó szándékú?
Fent egy elég komikus küzdelemben volt részem… az orkokat egyesével csalogattam be a toronyba ahol levágtam őket – ez így ment míg már csak hárman maradtak a vezetőjükkel együtt plusz két farkas -, de aztán megjött az eszük és elkezdték felgyújtani/lebontani a tornyot körülöttem. Így hát egy választásom maradt: kitörtem rájuk! Az egyik orkot úgy öltem meg, hogy a saját farkasával vágtam pofán, a vezetőjüket pedig… hát, mondjuk úgy, hogy kettőnk közül az én fejem bizonyult keményebbnek. Ja, igen, majd elfelejtettem, két orkot nem öltem meg, csak elkábítottam: azokat levetkőztettem majd egymással szembefordítva összekötöztem őket. A szerencsétlenek mikor felébredtek idegességükben elkezdtek össze-vissza gurulni míg le nem gurultak a szakadékba. Ostoba orkok. Hogy utálom őket…
Ezek után végre odamentem a hatalmas kapukhoz, betoltam őket és megindultam Kragmarg belseje felé…
Kragmarg falai alatt
