Hreeyn valamennyi tudósa fője tisztában van vele, hogy az őrült Merik Azred írásait nem lehet komolyan venni. Viszont bizton állíthatjuk, hogy egy témakört, melyet naplóiban gyakorta felkarolt, hitelt érdemlően tárt az utókor elé, ez pedig nem más, mint a zoológiai feljegyzései. Sok száz, különböző kreatúrát vonultat fel naplója oldalain, melyekről csak kósza pletykák, babonák vagy mesék terjengtek. Ezen kívül, olyan lényekről is ír, melyek léte maga lenne a csoda, és ennek okán csak szenilis képzelgésnek tekinthetnénk, ha nem támasztották volna már alá megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, hogy az Azred napló ezen a téren valóban hitelt érdemlő.
Az első olyan naplóban, melyben ilyen lényekről ír, beszámol egy Perem Vadonban tett körútjáról, és amit ott felfedezett, mély benyomást tett rá.
„Döbbenetes… Mintha démoni hörgés, vagy rekedt torkú déli majmok ezrei bömbölnének egyszerre, egy hangtónusban. Csónakunk alatt, pedig látni a vízben az apró halakat, amik tömegesen menekülnek a hang irányától távolabb.
Az öreg halászt kérdeztem, erre azt felelte, néha megszokott ez a hang ezeken a vizeken, de leginkább az ingoványosabb területeken hallani inkább. Mikor megkérdeztem, látta e már a hang forrását, gyorsan hadarva csak annyit felelt, hogy ő már több mint 420 éve járja a folyóágat csónakjával, de sosem látta mi adhat ki ilyen éktelen hangot, d nem is kíváncsi rá azok után, amit hallott a szomszédjától… Ahogy az elf sógorát néztem az ágyon, fonnyadt szilvaként összeaszott és torzult lábival egyetemben, rájöttem valamire én is. Nem lehet, hogy valami anélkül élhetne Hreeyn világában, hogy én, Merik Azred ne találkozzak vele legalább egyszer…”
Ezen az élményen felindulva tehát, átfogó kutatásba kezdett, hogy megfejtsen mindent erről a lényről. Kutatások eredményeképpen rengeteg helyi mítoszt és legendát írt össze, melyekből megpróbált képet alkotni a lényről bomlott elméjében.
A sárkány nyelven Xnilinchas Granhiarana néven fémjelzett élőlény, közös nyelvre fordítva Aligátorbékaként került be a köztudatba. Mint kiderítette, egy páratlanul ritka természetes élőlényről van szó, melynek otthonát a Völgyválasztó nyugati bércei közül eredő folyók mellék, illetve holt ágai adják, amik átszelik a Menydörgő Mélyföldet, és természetes határt képeznek Perem Vadon és Mély Vadon között. Az aligátorbéka egy különleges láncszem az evolúcióban, mivel feltehetőleg félúton van a hüllők és kétéltűek között. Küllemre, egy túlsúlyos aligátorra emlékeztet, felpuffadt testtel, végtagokkal és túl méretes fejével. A fején egymáshoz közel ülő szemei alatt hatalmas széles száj található, mely a teljes fejszélességén áthúzódik, ez az árulkodó jele annak, hogy rokonságban áll a kétéltűekkel. Két apró orrnyílással is rendelkezik, bár feltehetőleg első sorban bőrön át lélegzik. Bőrszíne élőhelyenként váltakozik, de mindig a sárga-barna valamilyen árnyalatában fordul elő, hogy el tudjon rejtőzni a víz alatti iszapban, és a mocsaras vidékeken. Méreteit tekintve, hozzávetőlegesen több mint másfél mázsás, és legfeljebb 14 méteres hosszig nőhet, a fejétől a farka végéig. Négy kisebb, de izmos lábával képes a szárazföldön is haladni, szerencsére csak nagyon lassú tempóban.
„A víz habjaiba keveredő vér látványa mindannyiunkat megborzongatott. Ő volt a nyolcadik, akit elkapott ez a rém, hatalmas fejével teljes egészében lenyelte… a csapdánk kezdett frusztrálóan nevetségessé válni számunkra, a veszteségek folytán többen haza kívántak térni. Hirtelen síri csend támadt, majd meredtünk a folyó kanyarulatába, hátha meglátjuk a sekélyesben tocsogni. Nyomasztó perceken át várakoztunk, az iszapos szaga már terjengett a levegőben, de az aligátorbéka nem mutatkozott. Kezdtük úgy gondolni, hogy a bolondját járatja velünk, mikor egy hosszú, nyálkás dárdaszerűség átlyukasztotta a mellettem álló elfet… Egyszerűen megdöbbentett ez a fajta ravaszság és bestiális hozzáállás, hogy minket levadásszon. Elvégre ő volt otthoni környezetben. Hangtalanul mögénk osont, és támadott… a csónak mágikus rúnái épek voltak… ez mentett meg minket…”
Mint a fenti írásból is kiderül, az aligátorbékának ezen a vidéken nincs természetes ellensége, amit elér, azt megeszi, akár ember, elf, vagy más állat. Lomhasága feltételezi életciklusának hosszát is, mivel ritka fajról beszélünk és kevés él belőle, valószínűleg csak több száz évente párzanak és raknak le tojásokat. Az egyes egyedekről így elmondható, a tudomány mai állása alapján a becsült élethosszuk megközelítőleg 700 év.
A Perem Vadon folyói többnyire nyugodtak és szelídek, így csak a láposabb vidékek és mellék ágak tartogathatnak meglepetéseket a gyanútlan csónakázóknak.
