Arla még sohasem hagyta el faluját, a platánerdőn kívül más helyet nem ismert. Ezen a sziklás területen számára ismeretlen bokrok és más növények voltak mindenfelé. Azt tudta, hogy egy erdőben van, de még sohasem látott ilyen fákat. Bár a fenyő nem ritkaság az átlag utazónak, neki ezek csak a vén Dewlon meséiben szereplő kitalációnak tűntek. Persze szerette, mikor a törpe kovács mesélt neki, de ezek a dolgok sohasem voltak kézzelfoghatóak. Mikor felállt, valami ismerőset érzett a talpa alatt. Lenézve látta, hogy a szandálja eltűnt. Körbenézett a patak partján, de sehol nem találta. Mikor a katonák elől rohant, érezte, hogy szakad a pántja, de nem gondolta, hogy elveszíti. A víz már valószínűleg messzire sodorta, hiába bánkódik utána. Belegondolva, ez volt az utolsó emléke családjáról és most ezt is elveszítette. Szemeit könnyek kezdték elhomályosítani, mikor tudatosultak benne, a faluban történtek. Egyedül volt egy ismeretlen helyen és fogalma sem volt arról, mihez is kéne kezdenie. A könnyek egyre csak jöttek és persze velük az emlékek. Bűntudata támadt. Egyre csak az járt fejében, hogy ha őt szentelték volna fel és áldozták volna Elunenak, a falusiak és a családja még mindig élnének.
Mikor Carol és Jan az erdőbe mentek vízért, Arla tovább evett. A gulyás jól esett neki, hiszen reggel óta üres volt a hasa. A zene és a taps bár elég hangos volt, mégsem tudta elnyomni
a lány mögött társalgó falu őrzője és Dewlon beszélgetését.
- Sokfelé megfordultam, de nem találtam megfelelőt. Egészen a symeráni határig elmentem, de kénytelen voltam visszafordulni, mivel attól féltem, hogy kifutok az időből.
- Akkor is nagy kockázatot vállaltál ezzel a lánnyal Dewlon.
- 16 éves. Igaz téli fényben született, de még így is messze a legjobb választás volt.
- Én is tudom, hogy a kora megfelelő, de itt van Arla.
- Még nem elég idős, Te is jól tudod, hogy az első tiszteletadás óta mindig a legideálisabbat szentelték fel. Talán nem értesz velem egyet?
- Tudom, hogy kötődsz a lányhoz. Mindketten öregszünk, már sok erődet felemészti a kutatás. Továbbiakban hagyd rá a fiamra.
- Megígértem Arla apjának, hogy amíg találok megfelelőt, a lánya be fogja tölteni a 16. születésnapját. Akkor majd felszenteljük, előbb nem!
- Még mindig az aggaszt, hogy elraboltad a lányt egy Hextor templomból. Ezek nem közönséges inkvizítorok, kegyetlenek és vadak. Ha rátalálnak a falura…
- Óvatosan jártam el, mint mindig.
- Ha valóban óvatos lettél volna, nem hívod fel az inkvizítorok figyelmét. Egyszer az Arla iránti szereteted fogja a vesztünket okozni…
Órák telhettek el, mire Arla befejezte a zokogást. Bár könnyei elapadtak, a lelkében kavargó vihar összetörte a lányt. Céltalanul indult el déli irányba elhagyva a patak területét. Zavartan haladt az erdőben, nem foglalkozva a körülötte lévő világgal. Mikor besötétedett az erdőbéli hangok egyre ijesztőbbé váltak. Arla egy korhadt fa tövében húzta meg magát és várta a megváltó hajnalt. A félelemtől nem tudta lehunyni a szemét, félt a körülötte motoszkáló neszektől, az ismeretlen állatok hangjától és attól, hogy üldözői a nyomára bukkannak. Reggel tovább indult délnek. Gyomra egyre hangosabban kezdett korogni, de legnagyobb gyötrelme a szomjúság volt. Ésszerű lett volna a patak közelében maradnia, de tudta, hogy ott fogják először keresni. Az erdőben bandukolva azt remélte, hogy valahol talál egy forrást vagy egy másik patakot. A következő éjjel sem mert elaludni. A sötétben a zöld holdat nézegette, majd a vörös égitestben gyönyörködött. Reggel ismét útnak indult legyengülve és erőtlenül. A nap során többször leült pihenni, miközben víz után kutatott. Mikor egyszer leheveredett, egy rőzsehordó öregasszonyra lett figyelmes. Az első idegenekkel való találkozás rossz emléke még elevenen élt benne, így távolról követte a vénasszonyt. Hosszú időn át járt nyomában, míg végül az öregasszony egy barlang szájánál eltűnt. Arla lassan odalopakodott az üreghez. Bentről kellemetlen szag áradt kifelé, de valamilyen ismerős leves illatát is érezte. Mikor elindult volna a barlang belseje felé, neszt hallott odabentről, így elbújt az egyik szikla tövébe. Hallotta, amint az öregasszony elcsoszog mellette, eközben szíve majd kiugrott a helyéről. Mikor a banya eltűnt a fák sűrűjében, Arla végre megnyugodott. Már biztos volt benne, hogy nem vette őt észre, így előbújt rejtekhelyéről, majd besétált a barlang sötétjébe.
Odabent egy szerény kislakás lett kialakítva a rideg barlangból. A személyes tárgyakon kívül egy asztal, egy szék és egy rozoga ágy is helyet kapott. Arla megriadt a barlang falán száradó megnyúzott mókusoktól, de ennél is jobban zavarták a különféle üvegcsékben tartósított kígyók és békák. A tűz felett egy fazékban valamilyen leves készült, tele ismeretlen gyökerekkel. Arla körülnézett, hogy a banya biztos nem látja, majd elkezdett enni a fazékból. Mohón falta az egyébként nagyon rossz ízű levest. Háta mögül csoszogás hangjára lett figyelmes, tudta, hogy a vénasszony visszatért. Körbenézett valami búvóhely után kutatva, de hirtelen nem talált jobb helyett, mint az ágy alja. Az öregasszony nem vette őt észre, azt viszont igen, hogy valaki evett a leveséből. Mozgása hirtelen felgyorsult és szagolgatni kezdte a levegőt.
A fazéknál állva megérezte Arla jelenlétét és testszagát követve eljutott az ágyhoz. Az öregasszony karja úgy ragadta meg Arlat, mint ha egy erős férfié lett volna. A rémült lányt rongybabaként rántotta ki az ágy alól. Arla ijedtében egy rövidet sikoltott, majd a szőrös öregasszony ráncos arcába meredt.
- Mit vettél még el tőlem? – kérdezte recsegő hangon a vénség.
- Semmit! – válaszolta rémülten a lány.
- Itt minden az enyém!
Arla kettőt lépett hátra a barlang kijárata felé, miközben a banya szemével méregette őt.
- Olyan szép néninek tetszik lenni, ne tessék ijesztgetni.
A vénasszony hirtelen megváltozott, ráncai halványodni kezdtek, ősz haja bevörösödött, és egy szép fiatal nővé változott.
- Szóval szerinted tényleg szép vagyok? NA NE HAZÚDJ!
Miközben a fiatal nő Arlat kérdezte, tekintete hirtelen megváltozott, homlokán szarvak nőttek, majd egy démoni lénnyé változott. Arla nadrágján egy nedves folt jelent meg, ami végigfolyt nadrágszárán. A lány kirohant a barlangból anélkül, hogy hátrapillantott volna. Távolról még mindig hallotta a démoni szörny kacagását a barlang mélyéről.
A következő éjszaka már nem csak az árnyaktól félt, de szörnytől is. Végigzokogta az éjszakát, miközben furcsa dolgokat vélt látni, amik nem voltak ott. A fák ágai karmos szörnyekként nyúltak felé, miközben vörös szempárok figyelték őt minden honnan. Arla nem bírta tovább a stresszt, rohanni kezdett az erdő sötétjében. Tövises bokrokon, csalánon és számtalan kellemetlenségen szaladt keresztül, míg végül megbotlott és legurult egy sziklafalról.
Másnap mikor felébredt, a nap már késő délutánra járt. Teste minden pontja fájt és égett a sebektől és a kiütésektől. Az éjszakai szörnyek eltűntek, mint egy rossz álom. Arla izzadt és a szemei is bevéreztek, gyomra felkavarodott. A levesben mérgező gyökerek voltak, amik hallucinációt okoztak nála. Megpróbált feltápászkodni, de teste nem akart engedelmeskedni. Feje az esés következtében szét akart hasadni és mindennek tetejébe még szédült is. Nagy nehezen sikerült felülnie és végignéznie szakadt ruháján. Rengeteg sebet látott, a legtöbbet akkor szerezte, mikor legurult a sziklafalról. A vér már sok helyen megalvadt, de Arla meg akarta előzni a sebek elfertőződését. Levette tunikáját és elkezdte csíkokra tépni a szakadt anyagot. Mikor az utolsó sebet is bekötötte hanyatt dőlt a puha zöld fűben, hogy még egy kicsit pihenhessen. Mikor hanyatt feküdt, meglátott valamit a bal oldalán. Ijedtében felugrott, ahogy felismerte a földön fekvő Clair tetemét. A 8 éves lány teste már oszlani kezdett, de arca még mindig felismerhető volt. Arla rájött végre mitől kavarodott fel a gyomra, mikor magához tért. Szemével végigmérte a kislányt, aki láthatóan a nyakát szegte. Feltehetően ő is leesett a sziklafalról. Arla könnyei elapadtak. Túl sok borzalmat élt át az utóbbi napokban és bármennyire is fájt neki Clair halála, képtelen volt könnyet ejteni. Ugyanakkor átfutott az agyán, hogy ha egy 8 éves gyenge lány el tudott menekülni, akkor talán más túlélők is akadnak. Talán a családja is életben van valahol.
Miután kezeivel elkaparta a halott testét, tovább indult. Irányérzéket teljesen elveszítette, már nem tudta megtalálni az égtájakat. Mivel sehogy nem boldogult, egy megfelelő helyet keresett éjszakára. Úgy gondolta, hogy a reggeli nap fénye majd segít neki megtalálni a négy égtájat. Mikor lement a nap, a távolban fáklyafényekre lett figyelmes és páncélok csörgésére. Érezte a veszélyt és tudta, hogy most nem hallucinál, de mégis ez volt az első éjszaka, mikor elnyomta az álom. Hajnalban egy ismerős démoni kacajra ébredt, ami keresztül visszhangzott az erdőn. A lány feltápászkodott, majd sietve sántikálni kezdett ellenkező irányba, mint amerről a hangot hallani vélte. Egy faágat használt támasztéknak, amit az út során talált. Mióta a nap felkelt, nem hallott semmit és nem is követték. Ismételten biztonságban érezte magát. Ahogy az erdő fái ismét változtak körülötte, úgy szegte ketté a területet egy apró ér. Arla szeme felcsillant a víz láttán és egyből megindult a folyásiránnyal szembe. Néhány óra kitartó gyaloglás után el is ért a forráshoz, ahol egy mohás sziklából csöpögött az éltető víz. Türelmesen várta, hogy tenyere megteljen, majd kortyolt egyet a forrásból. Hosszú időt töltött a mohos sziklánál, mire sikerült eloltania szomját. Mikor tovább indult volna, az öregasszony jelent meg háta mögött, majd elkapta Arla torkát. Arca ismét változni kezdett, de ezúttal kutyaszerű arcot vett fel.
- HOSSZÚ IDEJE NEM ETTEM GYEREKET… – visszhangozta, miközben tépőfogai között nyála a földre csorgott. Arla szemei kikerekedtek a lény szorításától. A bestia megérzett valamit, kutyaszerű orra a levegőt kezdte vadul szaglászni. Egy penge suhintását lehetett hallani, majd vér csapott Arla arcába. A szörny egy darabig mozdulatlanul állt, majd feje egyszerűen leesett nyakáról. A szörny egyszerűen összerogyott, Arla pedig szemügyre vehette pallost tartó megmentőjét. Ugyanaz a vörös páncélos úr volt, aki porig égette a faluját. Arca elsápadt, lábai gyökeret vertek. Nem mint ha ilyen sérült lábbal szaladni tudott volna. A karizmatikus vezér megragadta Arla karját és vonszolni kezdte maga után. A forrástól nem messze néhány inkvizítor várakozott lovaikkal.
- Ha képtelenek vagytok megtalálni egy gyereket, akkor egyáltalán mire vagytok jók?! Semmirekellő kutyák! – üvöltötte a vörös páncélos, akit katonái csak úgy neveztek, hogy a „Bíró”. Az inkvizítorok azonnal vasra verték Arlat, miközben a vörös páncélos megvető pillantást vetett rá. A Bíró felült lova nyergébe, majd sietve elvágtatott. A fekete páncélos katonák is felültek nyergükbe, majd lovaikkal megindultak. Arla sántítva lépkedett mögöttük, közben szólni sem mert a félelemtől.
Az út hosszú hetekig tartott, akkora falvakon, amekkorákat Arla még sosem látott, akkora mezőkön, amekkorákon még sohasem dolgozott, olyan kövekkel kirakott utakon, amilyeneken még sohasem rohangált és egy olyan városban ért véget, melyről azt hitte, hogy csak a mesében létezik. Ez a város Erburg volt. Mivel Arla teljesen lesántult, az utolsó napokat lóháton tette meg. Ezeken a csodálatos tájakon járva azon gondolkodott, hogy az itt élő barbárok, ezek a civilizálatlan eretnekek hogyan tudtak ilyen lenyűgöző dolgokat létrehozni. A város kapujához érve néhány aranypáncélos katona fogadta őket. Pajzsaikon a nap képe ragyogott.
- Pelor, a napisten nem nézi jó szemmel túlkapásaitokat. – szólt az egyikük.
- Ez nem az istenedre tartozik! Táguljatok az utunkból, vagy lesújt rátok Hextor dühe.
Arla nem értette mi zajlik körülötte, de úgy érezte, a napisten talán megmenti őt fogva tartói páncélkesztyűjének szorításából. A szócsatát a kapu másik oldalán megjelenő Bíró szakította félbe, aki puszta tekintetével félreállásra kényszeríttette Pelor lovagjait. A napisten harcosai szó nélkül tűrték, hogy a megláncolt Arlat továbbvigyék.
Erburg városán végighaladva sok monumentális épületet lehetett látni, mindegyik közül kiemelkedett Pelor temploma. Miután ellovagoltak előtte, egy valamivel szerényebb, de sokkal robosztusabb templom tűnt fel előttük a város túl felén. Ez volt Hextor temploma, egyben az inkvizíció börtöne. Arla orrát égett hús bűze csapta meg. A templom előtti téren hatalmas tömeg figyelte, amint egy asszonyt égetnek halálra. A máglyán lévő nő testét teljesen elnyelték a lángok, sikolyait már nem lehetett hallani.
- Hamarosan Te is odakerülsz. – szólt a Bíró, majd rezzenéstelen arccal a máglyára mutatott.
Arla arcára ismét kiült a rémület az itt élő emberek kegyetlensége láttán. Az inkvizítorok meglökték Arla vállát, majd együtt elindultak fel a templom lépcsőjén. A Bíró nem ment velük, megvárta, míg a hús teljesen leég az asszonyról. Arcán az elégedettség jelei mutatkoztak meg. Arla még hátranézett, hogy szembesüljön a pokollal, ami rá vár.
A templom belsejében különféle falfestmények voltak láthatók, amik egy-egy nagy csata történetet mesélték el. A színpompás katedrális egy másik szárnyában már nem volt ilyen szép a látvány. Az egyik toronyban volt kialakítva az inkvizíció börtöne, alatta pedig a katakombákig nyúló kínzókamrák tömkelege. Arlat egy hosszú csigalépcsőn felvitték majdnem a torony tetejéig. Ezen az emeleten a cellák egy kivétellel mind üresen álltak. A lányról nem vették le a láncokat, azzal együtt lökték be a cellába. Odabent egy meggyötört fiatal lány ült, akiben Arla nővérére ismert rá.
- Carol? – kérdezte Arla, miközben szemében újra megjelentek a könnyek.
- Arla! – kiáltott fel megkönnyebbülve a másik lány.
- Carol! – hangját a zokogás nyomta el, miközben próbáltak összeölelkezni láncaikkal.
- Úgy aggódtam! Nem tudtuk mi történt Veled. Azt sem, hogy élsz-e.
- Nem voltam a faluban mikor megérkeztek… – kezdte mesélni Arla a vele történteket.
Mikor a lány befejezte, Carol hallgatott egy ideig, majd elmesélte mi történt aznap a faluban.
- Lódobogásra ébredtünk. Apa felugrott és azonnal kirohant az utcára. Én az ablakhoz siettem, és láttam Hextor lovagjait. Felgyújtottak mindent. Mikor a házunkhoz közeledtek, Anyával kirohantunk az ajtón. Voltak, akik nem bírtak kijutni az égő házakból, hallottuk a sikolyukat, borzalmas volt. Apa és még néhányan ellenálltak, próbáltak védeni minket. Leszúrták. Őt is és a többi férfit. Néhányan menekülni próbáltak, de őket is lekaszabolták. Néhány perc alatt ellepték az egész falut. A vezetőjüket úgy nevezték, hogy a „Bíró”, a vörös páncélos inkvizítor. Összeterelték a túlélőket és felhajtottak minket a dombra az imaház elé. A Bíró a lányát kereste, azt, akit feláldoztunk. A katonái vérnyomokat találtak az oltáron és egy friss sírhantot a temetőben. A Bíró megparancsolta az egyik emberének, hogy ássa ki a testet, hogy meggyőződhessen róla, hogy tényleg a lánya hever a földben. A lovag azt mondta, hogy ez szentségtörés. A Bíró gondolkodás nélkül levágta a saját emberét, azért mert ellentmondott neki. Ekkor két másik katona esett neki a sírnak. Hamarosan előhozták a falu őrzőjét és a vén Dewlont. Megverték szegényt, az arca tiszta vér volt. A főinkvizítor tudta, hogy ő rabolta el a lányát. Büntetésképpen azonnal levágta mindkét kezét, mondván ez jár a tolvajoknak. A katonák kiásták a lányt és a Bíró szembesült tettünkkel. Vért akart látni. Dewlont azonnal a lovaik után kötötték és felnégyelték. Senki nem mert csinálni semmit, senki nem mert szólni, csak a falu őrzője. Elmondott mindent a tiszteletadásról. A vörös lovag dühében felnyitotta a hasát és kitépte a beleit, majd a szájába tömte. Még élt mikor a máglyán elégették. Ez után egy hatalmas gödröt kezdtek el ásatni a megmaradtakkal. Néhány katona elment, mert kiderült, hogy többen elszöktek. A Bíró elégtételt követelt, végig akarta nézni mindegyikünk halálát. Az újszülöttekkel végzett először, utána az anyjukkal és az öregekkel. Élve eltemette őket. A megmaradt férfiakat hatalmas ballisták elé kötötték és keresztüllőttek rajtuk. Akik megmaradtak, beletörődve várták sorsukat. Egyszer megjelent Jan egy számszeríjjal. Nem tudom, hogy honnan szerezte. Elég inkvizítort megölt, hogy mi elmenekülhessünk.
- Mi történt vele?
- Rátámadt a Bíróra, de nem tudta megsebezni. Páncélkesztyűjével elkapta az összes nyilat. Anyával futni kezdtünk. A lovasok megint mészárolni kezdtek. Mikor hátranéztem, láttam, hogy a kezében tartott nyilakat beleállítja Jan fejébe… – Carol sírni kezdett.
- Megmentett titeket. Mi lett a többi falusival?
- Akiket ott elkaptak, azokat bezárták az imaházba, majd rájuk gyújtották. Minket később maga a püspök fogott el. Tudott a faluban történtekről és meg akarta akadályozni a további vérontást. Hallottuk mikor a Bíróval beszélt. A vörös páncélos a leghírhedtebb az inkvizítorok között, majdnem annyira félik, mint a püspököt. Azt mondta, hogy a személyes bosszúhadjáratának vége. Az inkvizíció fog dönteni a sorsunkról, így idehoztak minket.
- Mindenkit? Akkor hol vannak a többiek? Hol van Anya?
- Az inkvizíció kivizsgálta az ügyünket. A vallomásaink után mindenkit halálra ítéltek. Megérdemeljük sorsunkat, azért az eretnekségért, amit tettünk. – mondta beletörődve Carol.
- Hogy mondhatsz ilyet? Elune…
- Hazugság! Minden hazugság volt! – kiabálta Carol.
- Ez nem igaz. – Arla értetlenül nézett nővére szemébe.
- A püspök régi tekercseket hozott elém. Elune az elfek istene. Őseink valahogy átvették az ő hitét, de groteszk módon eltorzították. Nem volt szükség az emberáldozatokra. Ezer év alatt az a sok lány a semmiért halt meg.
- De hát Elune jó terméssel ajándékozta meg a falut…
- Az nem Elune volt! Ő elítéli az erőszakot! Egyszerűen csak jó tápanyagú volt a talaj. A platánfák kérge segített…
- Elég Carol! Nem akarok többet hallani erről! Én továbbra is hiszek Eluneban és a sok jóban, amit tett. Ezek az eretnekek telebeszélték a fejedet!
- Arla… Mi vagyunk az eretnekek. Beismertem a bűneimet és megbűnhődtem értük. – Carol megmutatta hátát húgának. Arla elborzadva látta, hogy lenyúzták testvére bőrét.
- Hogy tehettek Veled ilyet?!
- Ismerd be bűneidet Arla és akkor könnyű halálod lesz.
- Hol van Anya? – kérdezte görcsösen síró hangon Arla.
- Érzed ezt az égett szagot?! Ő sem akarta elhinni az igazságot.
A cellaajtó hirtelen kitárult, majd két Hextorpap lépett be, hogy Carolt is levigyék a vesztőhelyre. Még egyszer utoljára átölelte kishúgát és megismételte mondandóját.
- Ismerd be a bűneidet Arla, akkor gyors halálod lesz, ellenkező esetben elemészt a pokol tüze.
Arlat sokként érték a hallottak. Éppen hogy csak találkozott nővérével és most örökre elvették tőle. Éppen ugyanúgy érezte most magát, mint az első éjszakán az erdőben. Kintről hallotta a tömeget, akik alig várták, hogy vér folyjon. Arla a cella apró ablakán figyelte mi történik a téren. Carolt felvitték egy emelvényre, majd letérdeltették egy tuskó elé. Hamarosan megjelent a hóhér is, aki nem más volt, mint maga a Bíró. Saját pallosával csapta le Carol fejét, ami legurult az emelvényről. A Bíró feltekintett Arla ablakára, majd egy apró mosoly jelent meg az arcán. Arla szíve vadul kezdett kalapálni és kénytelen volt leülni, hogy el ne ájuljon. Este vacsorát nem kapott és vizet is éppen csak annyit, hogy ne száradjon ki. A cellában nem volt ágy, így a földön aludt a patkányok között. Túlzás, hogy aludt, hiszen a hatalmas rágcsálók folyamatosan megmászták testét és olykor még harapni is próbáltak a lányból.
Másnap reggel egy katona jelent meg, aki levitte Arlat a pincébe, oda, ahonnan az emberek csak megtörve szoktak kijönni. Végigvezette a lányt a kínzókamrán, aki nem gondolta volna, hogy tudnak rémesebbet tenni vele, mint amiken eddig keresztülment. Arlat leültették egy székre, enni és inni kapott. A kihallgatója maga a püspök volt. A lány óvatosan vette el az ételt, miközben a püspök csak figyelt. Kisvártatva a püspök elkezdte mondandóját a világi bűnökről és azok következményeiről. Arla nehezen tudott odafigyelni, mivel körülötte ismeretlen embereket kínoztak, vallattak. Az egyiknek éppen akkor szúrták ki a szemét, a másiknak törték ketté sípcsontját. Valakinek forró ólmot öntöttek a fülébe, míg másnak a fogait húzgálták ki egyesével, vagy a körmeit fejtették le. A püspök végül előállt a bizonyítékokkal, amiket már Carol is látott. Mivel Arla makacsul ragaszkodott a hitéhez, láncait egy csigára akasztották, majd fejjel lefelé egy vízzel teli kádba merítették. Az újra és újra ismétlődő folyamat csaknem Arla fulladásához vezetett, de nem törte meg a lányt. Estére visszavitték a cellájába, ahol megint csak képtelen volt elaludni. Másnap reggel a püspök felkereste Arlat a cellájában és sétára invitálta a katedrális kertjébe. Nem voltak egyedül, a Bíró is csatlakozott a menethez, csak hogy lássa, mikor törik meg a lány. A lány, akit az ő kicsikéje helyett kellett volna feláldozni. A kert egyik pontjához érve Arla észrevette, hogy az utat üvegszilánkokkal szórták fel. Megtorpant egy pillanatra, de a püspök láncainál fogva tovább húzta maga után, miközben a vezeklésről beszélt. A püspök és a Bíró szándékosan keresztülvezette a megláncolt lányt a kínok útján, ahol minden lépés nagyobb fájdalommal járt, mint az előző. A kegyetlenkedés nem ért véget, ugyanis Arlanak a saját lábán kellett visszamennie a torony tetején lévő cellájába. Arla a kibírhatatlan fájdalom ellenére továbbra is dacolt fogva tartóival, pedig tudta, hogy semmi értelme. Úgy érezte már csak az Eluneban való hite maradt neki, ezt pedig nem vehetik el tőle.
Az éjszaka a patkányok ádázabbul támadtak a vérszag miatt. Némelyik rágcsáló egy nagyobb falatot is kiszakított Arla sebes lábából. Az éjszaka álmatlanul telt el, csak hajnalban tudott aludni néhány órát. Reggel a püspök ismét rendes ételt hozott Arlanak, majd ismét felszólította, hogy vallja be bűneit. A Bíró is megérkezett, magával hozva egy tál sót. Mivel Arla még mindig dacolt, a püspök megvizsgálta a lány sebeit, majd intett a vörös páncélosnak, hogy innentől az övé a lány. A bíró fellökte Arlat, majd hasra fordította. A megláncolt lány képtelen volt ellenállást tanúsítani, üvöltött, mikor a főinkvizítor beledörzsölte a sót a talpán lévő hatalmas sebekbe. A kegyetlenkedés nem tartott sokáig, de Arla még órákkal később is érezte, ahogy a só mardossa sebeit.
Délután a püspök ismét megvizsgálta Arlat. Tudta, hogy komoly vérveszteséget szenvedett és ideje korán meghalhat, ha nem tesz semmit. Látta, hogy a seb kezd elfertőződni, ezért úgy döntött, kiégetik a fertőzött részt. Bár Arla vonakodott az újabb sétától, kénytelen volt a püspökkel tartani. A Bíró már várt rájuk a kertben, emberei ezúttal izzó parazsat szórtak végig az úton. A lány talpát jobban égette, mint az eddigi összes fájdalom együttvéve. A püspök figyelmeztette, ha nem ismeri be a bűneit, akkor máglyára küldik, ahol a fájdalom soha véget nem érőnek fog tűnni és a pokolban tovább fog égni. Arla vadul kiabált a püspöknek miközben a parázs talpát égette, nem volt hajlandó megtagadni a hitét. Mivel a Bírónak elfogyott a türelme, fellökte a lányt, egyenesen bele az izzó parázsba. Arla üvöltött, miközben kezével próbálta védeni az arcát. Nehezen bírt csak feltápászkodni, mivel minden érintkezés a hamuval, további kínokkal és fájdalommal járt. A püspök rosszalló pillantást vetett a főinkvizítorra, aki láthatólag még mindig bosszúra szomjazott az igazság helyett. A püspök kirángatta lányt a hamuból, majd még egyszer felszólította, hogy valljon be mindent. Arla remegő kezekkel állt előtte, miközben szemeivel égett bőrét figyelte. Megértette, milyen kegyetlen büntetés a tűzhalál. Egy rövid ideig némán állt, majd csak annyit mondott: – Bűnös vagyok.
Vallomásáért a püspök feloldozást és gyors halált ígért a lánynak, majd visszavitték a cellájába. Arlat már nem érdekelte semmi, csak véget akart vetni a fájdalomnak.
Az éjjel képtelen volt álomra hajtani a fejét. Nem a patkányok voltak az oka, a benne dúló vihar felerősödött és úgy mardosta lelkét, akár a tűz. Úgy érezte, vallomásával elárulta mindazt, amiben hitt. Reggel a cellaajtó nyikorgása véget vetett az önmarcangolásnak. Hatalmas tömeg gyűlt össze a téren, voltak, akik halálért kiáltottak, és voltak, aki némán figyelték, ahogy a 13 éves lányt az emelvényhez kísérik. A megláncolt Arlat egy tuskó elé térdeltették. Ugyanaz a tuskó volt, melyen nővére életét is kioltották. A püspök maga vezényelte le a kivégzést, a hóhér pedig ismét a Bíró volt. A vörös páncélos nagyot köpött Arla arcába, aki az összegyűlt tömeget figyelte. Szeme a tömegről a tuskó előtt lévő kosárra tekintett, melyben úgy gyülekeztek a fejek, mint a káposzták. A Bíró elővette pallosát és magasra emelte. Arla Elunehoz próbált imádkozni, de képtelen volt az istennő segítségét kérni, azok után, hogy vallomásával elárulta őt. Képtelen volt ezzel a tudattal meghalni. Mielőtt még a pallos lesújtott volna, Arla hangja törte meg a tömeg fojtott csendjét.
- Nem vagyok bűnös! Elune az istennőm! Hiszek a sok jóban, amit a falumért tett! Hiszek benne! Életemet áldozom érte!
A tömeg felbolydult a hallottakon. A Bíró arca eltorzult a dühtől. Teljes erejével sújtott le hatalmas fegyverével, de a pallos nem érte el Arla nyakát. A püspök páncélkesztyűjével megállította a pengét.
- Engedd el püspök uram! – szólt a Bíró, miközben még mindig a pengéjével erőlködött.
- Nem lehet! Pillants a tömegbe.
A Bíró végignézett a pornépen, mikor a szeme Pelor egyik helytartóján és néhány papján akadt meg. A főinkvizítor tudta, hogy nem végezhet ki egy kislányt, aki ennyi ember előtt ártatlannak vallotta magát.
- Mit csinál itt a helytartó? – kérdezte a főinkvizítor.
– Az érsek fülébe is eljutott, mit tettél abban a faluban. A lány most elég nagy gondot okozott nekünk. Pelor papjai eddig sem nézték jó szemmel túlkapásaidat. A lányt azonnal vidd vissza a cellájába. Épségben! – utasította a püspök a vörös páncélost.
Arla most sem értett semmit a történtekből. Felkészült arra, hogy szembenézzen a halállal, de az mégsem jött el érte. Szíve még mindig vadul kalapált, mikor vörös páncélos talpra állította. A tömeg zúgolódva figyelte, ahogy a lányt visszaviszik az inkvizíció börtönébe.
Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Arla a tuskó előtt térdelt. A püspök és a Bíró már nem látogatták, lekerültek kezéről és lábáról a láncok. A kínzások és a gyötrelmek véget értek.
A lebukó nyári nap fényében eszébe jutott a vén Dewlon, aki egyszer a börtönben töltött éveiről mesélt. Ez a helyzet sem különbözött jobban attól, sőt talán az inkvizíció börtöneiben sokkal jobb körülmények uralkodtak. Az öreg törp még fiatal volt, mikor megjárta a tömlöc mélyét. Ott ismerkedett meg a falu őrzőjének édesapjával, akkoriban még ő birtokolta a címet. Arla nem ismerte a teljes történetet, de azt tudta, hogy kívülállóként nehezen nyerte el a falusiak bizalmát. Szemei könnybe lábadtak, hiszen családja után a vén Dewlon volt a második legfontosabb személy az életében. Ekkor eszébe jutott, hogy nem vettek el tőle mindent, hiszen a vén Dewlontól volt emléke. Belenyúlt nadrágja zsebébe, és elővette a fehér rúnakövet. A cellaajtó hirtelen kivágódott és Arla szembesült a feldühödött Bíróval. Az inkvizítor elkapta a lány torkát, aki a földre ejtette a rúnát.
- Szépen bekavartál a dolgainkba. – kezdett bele a vörös páncélos.
Arla levegő után próbált kapkodni, miközben a vaskos páncélkesztyű torkát szorongatta.
A volt főinkvizítor közelebb hajolt a lányhoz, úgy folytatta.
- A kis műsoroddal ránk uszítottad Pelor talpnyalóit. Alaposan kivizsgálták az ügyedet. Hosszú idő lesz, míg visszanyerem az engem megillető helyet. A vizsgálat idejére a püspök garantálta a biztonságodat, de szerencsére az ügyedet végre lezárták. Mivel nem voltál hajlandó beismerni a bűnödet, holnap elemészt a tisztító tűz.
Az inkvizítor kirángatta Arlat a cellából és elindult vele a börtön alsó szintjei felé. Arla nem járt ezen a szinten, azt tudta, hogy a kínzókamra még néhány szinttel lejjebb található. Ide nem jutott le fény, csak a fáklyák sejtelmes fénye világította be a tömlöcöket. Arla először mert a föléje tornyosuló volt főinkvizítorhoz szólni.
- Hová visz engem?
- Az én szememben a máglya lángja nem lesz elegendő büntetés számodra. Kapsz még valamit a lányomért. – mondta, miközben az üres cellák előtti folyosón haladtak.
A vörös páncélos az utolsó cellánál állt meg, majd kinyitotta annak ajtaját.
- Köztörvényesek és erőszaktevők. Most megmutathatod milyen erős a hited. – suttogta, miközben rázárta a lányra a tömlöc ajtaját.
A folyosó összes bűnelkövetője ebbe a cellába volt bezsúfolva és most Arla itt állt összezárva ezekkel az alakokkal, akikre hamarosan úgy is halál vár az inkvizíció törvényei szerint. A Bíró leült egy székre a cella előtt és várt. Ez volt Arla eddigi leghosszabb éjszakája. Az elhagyott folyosókon visszhangoztak sikolyai, melynek titkai nem hagyták el az alsó szintet.
Hajnal előtt a Bíró visszavitte a meggyalázott lányt toronybéli cellájába, hogy a püspök előtt bosszúja rejtve maradjon. Arla egyedül maradt a toronyban sötét gondolataival. Előtte hevert a fehér rúnakő. Megnyugtatóan hatott rá, mikor újra a kezében tarthatta. A hold kék fénye az apró ablakon keresztül egyenesen a megtépázott Arlara világított. Elune fénye elűzte a sötétséget Arla lelkéből, szembesült vele, hogy falujában ma tartanák a nyári tiszteletadást. Ahogy a hold felé emelte a kezét, vért látott rajta, a saját vérét. Imádkozni kezdett az istennőhöz, életében utoljára. Kérte, hogy mentse meg a tűztől, cserébe felajánlja életét és az istennőnek áldozza azt. Levette szétszaggatott ruháját, majd fohászkodni kezdett a kék fényben. Kezében a rúnakő izzani kezdett és felcsendült a dal. Az éneklő elfgyerekek hangja addig visszhangzott a börtön falai között, míg Arla keze teljesen ki nem hűlt. Arla úgy hagyta el testét, hogy viszontlátja szeretteit, a gyermekdal segít majd elveszett lelkének újra hazatalálni.
Az eltévedt gyerekek lelke egy nap majd újra hazatalál…
