1. Manifesztátum
Corellon Larethian
Hreeyn korai időszakában az elfeken kívül nem ismertek nagyobb hatalmakat az akkor itt élő népek. Jöttek, nagy hajókkal a messzi nyugati tengerekről, saját kontinensüket hátrahagyva, hogy új világot találjanak maguknak. Itt pedig tudásuk, technikai ismereteik, és hadseregeik messze felülmúlták a kor népeinek tudományát, a főleg félig barbár közösségeket leigázták, területeiket elfoglalták. I.e. 90.375 és i.e. 80.714 új korszak hajnalát hírdette. A világ szélén figyelő külsősíki entitások és nagyhatalmú lények már hosszú ideje figyelték az itt élőket, de hatalmuk önmagában kevés volt, hogy megjelenhessenek. Olyan erőkre volt szükségük, melyeket az elf hódítók varázstudásán alapult. Hosszú idő és kutatás végül meghozta az eredményt, s megtörtént az első manifesztátum, mikor is elsőként a nagy elf isten Corellon Larethian először léphetett ezen síkra. A források nem egyértelműek, állítólag többen érkeztek az első manifesztátum alatt, a megmaradt elf feljegyzések szerint csak maga Corellon. Akár hogy is történt, a második alkalomra a kapun átözönlöttek többen is mint azt a népek remélték, vagy hitték volna.
Itt aztán elkezdődtek a problémák, mivel nagyobb hatalommal bírtak, hosszabb életciklussal rendelkeztek mint Hreeynen bárki, ráadásul nem voltak egységesek. Többen uralkodni akartak a fajok és népek felett, megmondani mikor mit tegyenek és hogyan. Mások viszont nem akartak beleavatkozni az eseményekbe, így is úgy érezték, túlságosan is felnyitották a halandók szemét a világra. I.e. 80.712-ben végül kitört a háború, ha hihetünk a krónikák írásainak egy halandó – ködös írások szerint akár elf is lehetett – meggyilkolta az egyik ilyen nagyhatalmú lényt, ezzel kiélezte a konfliktust. Hogy ezt miként volt képes elérni, az rejtély, de feltételezhetően volt segítsége valamely külsősíki személyében. A háború ideje alatt sok isteni lény emelkedett fel és hullott a porba, sok félisten született és halt meg a harcokban. Legendák születtek hősökről, árulókról, a szürke lovagról és olyan lényekről melyeket soha többé nem láthat senki mert kipusztultak végleg, vagy az istenek írtották ki őket térből és időből.
Néhány isten aztán letette a fegyvert. Ők népeiket délre vezették, messzire a harcoktól, hogy békében élhessenek, mert belefáradtak a háborúskodásba. egy Dél-Hreeynen lévő kis települést választottak székhelyül, mely az idők során fontos várossá fejlődött, ez volt Ó-Rauphia. A harcok még dúltak, mikor dél már az újrakezdéssel foglalkozott.
I.e. 80.694-ben abbamaradtak a harcok, s megszületett a síktörvény. A “győztes felek” írták, hogy nem avatkoznak bele közvetlen a halandók életébe, de távolról segítik őket hatalmukkal. Ezt a déliek nem fogadták el. A vegyes déli isteségek úgy érveltek, hogy a halandóknak több segítséget kell adni. Vezetni kell őket egy szébb kor felé, célokat adni számukra és ezt csak úgy lehet, ha itt maradnak és uralkodnak. A síktörvényt csak a kontinensfelek közötti mágikus elszigetelés végett támogadták, a többiek pedig végül kötélnek álltak, és hagyták a dolgokat folytatódni. Ezzel hivatalosan is véget ért a közel 100 évig folyó véres háború.
2. Aranykor
Dél istenei úgy határoztak, hogy kölcsönösen segítik egymást. Bár nem mindenben értettek egyet, sőt volt közöttük kifejezetten gonosz és zsarnok is, mind belátták, hogy túlélésük kulcsa a halandók felvirágoztatásán múlik. Mind osztoztak területeken és tudáson, saját városok központjaiként irányították a népeket. Az isteneket királyként tisztelték és szerették. Ők pedig mindent megtettek, hogy ez ne változzon meg. Bár megegyeztek mind, hogy a népeik helyett nem tesznek meg semmit, ösztönözték őket szavaikkal, apró kis segítségekkel, hogy ők maguk fedezhessenek fel mindent. A kérdéseikre maguk kaphassanak válaszokat, de míg rendes körülmények között ezek a dolgok nagyon hosszú időbe teltek volna, ők fogták a kezüket és segítették őket, hogy ezekre hamarabb rájöhessenek. A kultúra így hamar virágzásnak indult.
Ó-Rauphia városában sorra emelkedtek a templomok és monumentális épületek, a várost pártfogásába pedig Isru vette. Isru messze a legbölcsebb és legvénebb volt valamennyi istenkirály között, de fontos tudni róla, hogy szerette a halandókat és szeretett közöttük élni. Az ifjak folyton körülötte voltak, hogy meséit hallgassák. Mondják, mikor ebbe kissé belefáradt, néhány szintén bölcsnek számító halandóval megosztotta tudásának egy részét. Így ezek a öregek tanították tovább a fiatal generációt helyette, de bárki fordulhatott hozzá kérdéseivel. Isru tulajdonképpen a legbefolyásosabb volt mind közül, a többi istenkirály hallgatott szavára, még ha volt, hogy nem értettek egyet vele.
Délen, a tó északi partján, közel a mai Babylonhoz, akkoriban csak kisebb halászfalvak álltak. Elmaradottsága ellenére ez a terület fontos mezőgazdasági és kereskedelmi pont volt már akkoriban is. Balaherzar, az istenkirály ezen a vidéken kormányozott és segítette a munkát, hogy a földművelés és kereskedelem felgyorsuljon. Balaherzar talán a legkevésbé hasonlítható a többi istenkirályhoz, hiszen fizikai megjelenésében elütött társaitól, és a halandóktól egyaránt. Termete hatalmas, hangja mennydörgő, bőre akár az obszidián, olyan kemény volt és négy izmos karjával tiszteletet parancsoló látványt nyújtott. Bár kissé hirtelen haragú és durva természetű volt, állítólag a gyermekeket megtűrte magamellett, jól szórakozott gondtalan ifjúságukon. Az óriásnak köszönhetően az akkoriak megtanulták mit is ér a kemény kitartó munka és hogy sohasem szabad feladni. Néha sokáig robotoltatta népét a földeken akár éjszaka volt akár nappal, de ennek ellenére az embeerek szerették. Néha kapott dorgálást Isrutól tetteiért, mégsem volt zsarnoknak mondható.
Balaherzar
Ó-Rauphiától kissé délebbre uralkodó istenkirály viszont tényleg zsarnok volt, a népe tisztelte és félte. Gilgeam szerette a nagy mulatozásokat, a felhajtást és leginkább a hatalmas dolgokat, amiket a halandó népek fiai képesek voltak alkotni. Monumentális épületeket, úthálózatokat építetett velük, alig hagyták abba az egyiket, máris kezdhették a másikat. Gilgeam zsarnokságát a délebbre élő barbár törzsek között élő istenkirály Enkidou elégelte meg, aki igyekezett mindenkit a természet tiszteletére tanítani. Mondják, állítólag felkereste Gilgeamot, hogy szüneteltesse az építkezéseket, mert túl sok erdő pusztul él. Mivel megegyezni nem tudtak, egymásnak estek, s hat napon és hat éjelen át verekedtek, de egyikük sem tudta legyőzni a másikat. Kölcsönös tiszteletből ezután Giilgeam az idősebbeket, a fiatalokat és az asszonyokat az építkezésekről elvezettette és megparancsolta nekik, hogy a kivágott fák helyett ültessenek újakat, Ebben Enkidou is segített.
Mint látható, nem voltak teljesen egységesek, de képesek voltak együtt dolgozni, mert számukra az volt fontos, hogy együtt éljék túl. Sok más legenda szól még az istenkirályokról, de talán a legérdekesebb Mirireean az istenkirálynő története. Ő maga, Isru és Gilgeam voltak talán akik leginkább hasonlítottak a halandókra külsőleg. A királynő segítségével az orvostudomány hatalmasat fejlődött. Új gyógymódokat és gyógyhatású anyagokat fejlesztettek ki. Mirireean szerette az életet és gyakran mutatkozott a népe körében, ünnepségeken. Ő volt az első, aki az istenkirályok közül elvesztette a hatalmát. A történet szerint nem sokkal az együk déli ünnepség után teherbe esett. Ez azért volt meglepő mert az istenek állítása szerint nem képesek erre Hreeyn földjén. Felkeresték a titkok tudóját, Laipher-coont, aki titkon az eltávozás és a halhatatlanság után kutatott, s képes volt látni a jövőt. A groteszk kis jövőlátó elmondta, csak szomorúságot eredményez majd a gyermek, s mind elbuknak majd. Isru belátta, hogy minél tovább élnek itt Hreeynen, annál jobban elszakadnak a saját gyökereiktől és vesztik el istenszerű hatalmukat. Mirireean ekkor felkereste a többi királyt, hogy maradásra bírja őket, ami sikerült is. Egy hosszú évtized telt el, mikor eljött az idő, s Mirireean megszülte gyermekét Urkukot, ám sajnos belahalt a szülésbe. Mindenki megrémült, hogy az istenek is képesek így meghalni, Isru azonban, bölcsen és türelemmel megértette velük, nem különböznek annyira, mint azt korábban gondolták.
Az aranykor idején délen a papság így értékét és értelmét vesztette, az istenkirályok pedig szépen lassan elkezdték elveszíteni hatalmukat. Ennek ellenére továbbra is kitartóan támogatták és védelmezték népüket, és olyan tudást halmoztak fel számukra Ó-Rauphia falai között, amilyet azóta sem volt képes senki. S a halandók gyermekei továbbra is szerették messziről ideszakadt királyaikat, ha nem jobban, mint ezelőtt.
Védelmezők haragja
3. A bukás ideje
Mondják, a fény ideje után mindig jön a sötétség, ezt Laipher-coon is előre látta. I.e. 69.998-ban az istenkirályok becsatlakoztak a Második Varázsháborúba. Ennek oka népük védelme, s Urkuk kiszabadítása volt, akit aljas csellel démonok ragadtak el. Pár év után, a véres harcok közepette, a sárkányok akkoriban hat fejű anyja Tiamat, elpusztította Balaherzart. Ez annyira megdöbbentette az istenkirályokat, mivel rájöttek saját halandóságukra. Tiamat vérszemet kapott ezen, s elkezdett vadászni rájuk. Hamarosan Enkidou is meghalt, majd utolsó hatalmát felhasználva maga Isru. A harcok folytatódtak, s i.e. 68.004-benTiamat végül rátalált a démonokra, akik foglyul ejtették Urkukot, s cserébe, ha kiszolgáltatják neki, felajánlotta, hogy vélük hál. A démonok kapva az alkalmon, Urkukot feláldozták Tiamatnak, aki magába szívta a lelkét. Az írások szerint ezek után Tiamat elpusztította a démonokat is, s féldémoni sárkánygyermekei uralták az eget a háború alatt, s még utána is sokáig. Laipher-coon eltűnt, mindenki úgy vélte ő is meghalt, mások szerint megtalálta amit keresett, a halhatatlanságot, de magas árat kellett érte fizetnie, ezért lépet le a történelem vérzivataros színpadáról. Az utlsó élő istenkirály Gileam maradt. A népek, bár zsarnok volt, mégis a legnagyobb hősként néztek fel rá, egységesen mellé álltak, hogy mind vele pusztuljanak ha kell. Gilgeam ezt nem akarta. I.e. 67.801-ben egyedül vágott neki az utazásnak és végül északon a Végtelen Dűnék között összeakadt Tiamattal, s párbajra szólította fel.
Gilgeam és Tiamat párbaja
A halandóvá lett Gilgeamnak nem volt esélye a sárkányok anyja ellen, mégis fél esztendeig kitartott a sivatagban a párbajuk alatt és mondják, oly pusztító csapást vitt be a sárkánynak, hogy a hatodik feje elhalt, s azóta csak öt van neki. Tiamat végül elpusztította Gilgeamot, az utolsót, a zsarnokot, a legnagyobbik istenkirályt, ki valaha is élt és uralkodott.
Dél népein eluralkodott a pánik. Nem tudták mit évők legyenek, többen akarták maguknak a hatalmat. Így végül teljes anarchia uralkodott el, a háború végén, mikor a kapuk más világokról megnyíltak, s átjöttek rajtuk új népek és fajok. Délen csak egy elpusztult romos, halott földet találtak, nyomát sem a dicső istenkirályok uralmának. Ó-Rauphia elpusztult, s az ott őrzött tudás is csaknem mind a feledésbe merült.
Mitosz szól, két túlélőről is. Laipher-coon, azóta sem került elő, állítólag halhatatlan és él valahol. Állítólag Balaherzar, néhány évvel Urkuk születése után megkívánta a halandó asszonyokat. Ez csak ködös történet, lehet nincs valóság alapja, ám az való igaz, hogy a térkapuk megjelenése után az emberek, kik átjöttek s elvándoroltak délre is, közöttük megjelentek olyan személyek, kiknek bőrük fekete.
Az istenkirályok igen termékeny múltat és emlékeket hagytak ránk. Bölcs és helyes döntés volna, ha igyekeznénk azt követni, mindenben amit ők tanítottak nekünk. Ám sajnos, a történelem furcsa fintora, Laipher-coon hajdani szavai szerint “eljő majd az újabb korok uralkodó népe, ki meghatározza majd a világot, de önmagán túlnőni képtelen lesz, amíg csak él.”
