1. Fejezet: Egy szelet múlt
Völgyvidék:
Népesség: Hozzávetőleg 11.500.000 fő
Főváros: Erburg
Államforma: Autokrata birtokok szövetsége
Hreeyn észak-keleti fele az elmúlt évezredek alatt mit sem változott. Sűrű erdők és bozótos ligetekkel határolt alacsony dombos vidék, amelyen rengetek forrás és patak vágott magának utat a dombok közötti völgyekben.
Azt gondolnánk, egységes uralom alatt álló terület, ám a helyzet ennél bonyolultabb már igen régen felszabdalták sok kis birtokra, és ahogy a korok és népek mentek, ez semmit nem változott. Kísérletek voltak több ízben is, hogy egy kézbe vont irányítás alatt tarthassák a területet, ám ez mindig megbukott. Miért is? A hely mindig is szabad volt és független. Az itt élők pedig ezt mind igyekeztek tiszteletben tartatni másokkal. Lépten, nyomon ráakadhatunk sok olyan dologra, amik beszédesebbek bárminél, és elmesélik a letűnt korok, hogyan vonultak végig ezen a vidéken és hagyták hátra nyomaikat.
2. Fejezet: Felismeréstől a feledésig
A történelem előtti időkben is, ez a vidék lakott volt. Túlnyomórészt sűrű erdei növényzet fedte a dombokat és völgyeket, mely egy természetes szigetként csalogatta a lényeket, a körülötte elterülő mocsár és magas hegyláncok közé. Akkoriban egy olvasztótégelye volt Hreeyn fajainak, akik a gyíklény civilizáció határán éldegéltek, viszonylag békében.
Ahogy a gyíklények kora leáldozott, ők is szétrajzottak innen, csak néhány élőlény maradt meg ezeken a vidékeken. Az elfek megérkezésekor itt csak egy vad erdőt találtak, benne sok álltaluk még nem látott állatfajjal. Az elf uralom keleti központja lett a Völgyvidék, elkezdték az erdőt szabályozni, kialakítani ligeteket, a völgyekben termőterületet, néhány folyó elterelésével. Több kiszáradt folyó meder jött létre amiket a későbbi időkben jóformán belaktak mások.
Akadtak olyan völgyek, amiket egyszerűen feltöltöttek, például ilyen az a hely is, ahol ma Erburg található. Az elfek ezt a helyet teljesen felvirágoztatták, tulajdonképpen a vezetői és nemesi réteg számára volt otthon terület. Ők akkoriban – a régi források szerint – közös nyelven szólva Erdővölgyéneknevezték, és komoly presztízs volt, ha valaki több generáció óta itt élt. Sok kisebb birtok épült, a nemesek számára akik óvták és védték a vidéket udvarházaikból.
Ahogy aztán a Napkirályság leáldozott, úgy indult hanyatlásnak a Völgyvidék is. Az itteni nemesek feldarabolták a területet, a Völgyvidék 19 apró segédállamra oszlott szét. Ám meg kell jegyezni, az elf kultúra maradt továbbra is itt, fontos stratégiai pontként, mint nyugatabbra az öböl melletti metropolisz, amit az emberi nyelvjárás után Tebrusként ismerhetünk. A koronaháborúk idején az itteni nemesek több-kevesebb sikerrel tudták ideiglenes egységbe szorítani az itteni birtokokat, ami aztán megtérülni látszott az Elf Újbirodalommegalakulásával. A rövid egység ideje alatt a Völgyvidék elfajzott. Nem gondozták már az erdőt mint régen, ennek az lehetett az oka, hogy évszázadok alatt sok új faj képviselői jöttek ide és telepedtek meg. Az elfek pedig köztudottan ez idő tájt még eléggé arrogánsan és lekezelően bántak más fajokkal.
Az elfajzott vidék
A bukás után az akkori nagyhatalom, a Sámánkirályság hagyta pusztulni a területet és a többi itt élő fajok széthordták az elfek birtokait. A völgyvidék a kitaszítottak és a nincstelenek hazája lett, akik a régi elf kultúra romjain kezdtek új életet.
I.sz. 5. századtól azonban újra fejlődésnek indult a környék, kisebb-nagyobb céhek és vállalatok vették birtokukba a fakitermelést, a bányászatot és a többi iparágat, majd megindult a kereskedelem is. 724-ben kísérletek történtek külső nyomásra való egységesítésre, ez azonban megbukott. Az itteniek már régóta magukra utalva éltek, s amit elértek csak maguknak köszönhették. A heves ellenállás 1211-ben meghozta gyümölcsét, és kinevezték a Terület közigazgatási központjának Erburgot, a birtokok pedig maradtak önrendelkező státuszban, a szabad kereskedelem és békés együtt élés jegyében.
A Völgyvidék sajátságos kultúrája minden korban megtermelte a nagy neveket, művészeket és mestereket, és amíg ez a szabad világ létezik, addig ez nem is fog változni.
3. Fejezet: Hétköznapi élet
A terület gazdaságilag tagolódott. A nyugati határrégiókban a mezőgazdaság a legfőbb tevékenység, míg keleten a Griff-hegység lábánál és északi részeken a Völgyválasztó legalacsonyabb bércein a bányászat. A fakitermelés és erdőnemesítés a déli területekre jellemző jobban, míg Erburg környékén a kereskedelem miatt a kézműves termékek gyártása a mérvadó. Az itt élők ezt jól tudják, és igyekeznek képességeikhez mérten helyezkedni a vidéken, hogy azt tehessék amihez a legjobban értenek. Persze előfordul, hogy valaki nem találja a helyét, ezek az emberek később elvándorolnak máshová. A szabad vándorlás ellenére Völgyvidék lakói rettentő mód elmaradottan élnek társadalmilag. A tősgyökeres lakosokról átragad mindenkire a „maradiság” és „elgyepesedettség”. Rossz pletykák szerint ennek azaz oka, hogy hajdanán nagyon sokáig hagyták, hogy az erdő elfajzzon, nem gondozta senki. Így a benne megtelepedő keserűséget sugározza vissza az itteniekre, de erre utaló mentális hatást, vagy mágikus tevékenységet nem talált senki.
Érintetlen területek a Griff-hegység lábánál
Akárhogy is, az itteniek szörnyen babonásak. Talán csak a környezet teszi, vagy a birtokok nehezen megközelíthetősége, de rengeteg furcsa szokás és falusi babona létezik, melyek településről településre változnak. Van, ahol az idelátogatót nem veszik emberszámba, amíg a falu egy hajadonjával nem köti össze az életét, máshol pedig törvény védi, hogy idegen nem érintkezhet a település női tagjaival. A furcsa szokások kuszasága rengeteg bonyodalom forrása lehet, ám szerencsére a gyakrabban látogatott területekre ezek nem jellemzőek. Azért a helyiekkel való beszélgetések hűen tükrözik a visszamaradottságot, a modor, vagy a megkövetelt szigorú illemek leginkább a 10. század társadalmát tükrözik. Szóval, ha Völgyvidéki lányt szeretnénk elcsábítani, készüljünk fel egy sor idejét múlt szabály és illem betartására, hiszen nem csak a kedves szülők, hanem a hölgy is ragaszkodni fog ehhez a „bürokráciához”.
"…állitólag igy volt, azóta az öreg kúriát a falu határán kerülik..."
Egyik fontos helyi érték a völgyi Jegenye. Már az elfek kezdték el a nemesítését és azóta is csinálják az itteniek, mivel már jelképpé vált a Völgyvidék számára. Ezt többnyire építőanyagként, egyes külön nemesített változatait – Éjjeli Jegenye, Rozsdatörzsű Jegenye – pedig főként kézműves termékekhez használják, leginkább művészeti alkotásokként végzik, amikért a legtöbb helyen igen sokat fizetnek.
Vidék varázsa
Régi időkből itt maradt romos épületeket sokfelé lehet találni, néhányat azonban felújítottak, vagy átépítettek és ma is lakóhelyként funkcionál. Ha egy elhagyatott kúriát találunk valahol a völgyek között, azért gondoljuk meg kétszer hogy benézünk-e, mint mondva volt az itt élők babonás fantáziája határtalan, de gyakran van valóság alapjuk, amik legtöbbször a múlt homályába nyúlnak vissza, s így képtelenség megállapítani mi is igaz belőle.
Az erdőktől megszabadított dombokon több helyütt szőlők terülnek el, ebből készül Völgyi Bíborka, mely félédes vörösbor, amit aztán felhasználnak Gyémánt Jegenyéshez, amely tradicionális helyi pezsgő. Neves ital még a helyi borókapálinka is, étel tekintetében viszont Völgyvidék egyedülálló különlegességei a különböző sajtok. Mohos száraz, Füstölt erdei, Erburgi barna, csak hogy néhány híresebbet említsünk közülük.
A völgyvidéken kissé megállt az idő. Látszik a ruhákon, a beszédben és az itteniek viselkedésén is. Ennek ellenére, kellemes és szép hely mindazoknak, akik elviselik az ódon szagú erdőt és egy kis nyugalomra vágynak a nagyvilágtól távolabb, ahol még mindig fontos a föld, a munka, család és az emlékekbe vetett hit.
