1459-ben születtem Syx városában, a Khän sámán klán tagjaként.
Anyám Odett és Apám Morthus, szintén sámán volt. Anyám erőssége a herbária tudománya volt, míg apám fő feladataként az élők és a holtak világának egyensúlyát őrizte.
1480-ben a törzsem honvédő háborút vívott a szomszédos birodalommal. A harcokban én is részt vettem, ekkor voltam 21 éves. Az elején felderítés és az utánpótlás célba érésének megakadályozása volt a fő feladatom. De a következő évben a kémek lefülelését kaptam feladatul. A három évig tartó harcok során a sámán klán szinte teljesen megsemmisült, alig maradtak 50-en a majd 300-ból.
A végén igazából senkisem győzött a háborúban résztvevők közül nem tudott senki felül kerekedni. 1483-ban békét is kötöttünk. Mint a tárgyalásokon kiderült valójában egymásnak uszítottak minket. Igaz, hogy voltak kisebb összetűzések amik leginkább szóváltásban és legfeljebb kocsmai verekedésekben nyilvánultak meg, de eddig ugyanis viszonylagos békében éltünk a szomszédos birodalomban lakók mellett.
Mivel a túlélők közül kevesen maradtak a tapasztaltabbak közül, kicsit többen a közepes rangúak, de a legtöbb még fiatal vagy még kisgyermek. Így érthető módon a feladataink elvégzése, majd hogy nem lehetetlenné vált, még ha összetartó is a klán.
A sámán klán igen összetett, minden törzsnek van valami saját képessége, erőssége. Ez tán abból is eredhet, hogy részben elf vér is folyik ereinkben. Ez elég változó, hogy kin mennyire látszik meg. De semmiképp sem letagadható. Rajtam erősen látszik az elf vonal, ami még nem is lenne annyira ritka, de a fekete hosszú hajam, amit általában összefogok, a világító borostyán szemeimmel feltűnő látványt keltek.
A háború után nem sokkal el is kezdtük az újjá szervezést valamint a képzést a gyermekeknek és a Sha’y védelmi különítmény is lehetőségeinkhez képest is elkezdte a kiképzést és a működését. Sok dolgunk akadt kóbor lelkek, élőholtak itt ott előfordultak azokat szerencsére könnyen elintéztük. Néhány kemény ellenfél is akadt, akik likvidálása, már nem volt oly egyszerű és komoly sebekkel tértek haza a küldetést teljesítők. Például az egyik lidérc igen nehezen akart kinyúlni, öten is alig tudtunk elbánni vele. Szerencsékre akadtak időszakok, mikor semmi dolgunk nem volt a felépülésen, a gyerekek tanításán és az általános feladatainkon kívül. Ilyenkor volt idő összegyűlni megbeszélni a teendőinket és persze mulatozni is.
Épp egy ilyen időszakban tartottam a gyerekek gyakorlati oktatást, ami elég jól sikerült, hisz senki nem sérült meg – ami nem mindig volt elmondható.Mindig úgy csináltam, mintha nyűg lenne és nem is figyelnék oda rájuk, de persze titkon minden kis kölköt figyeltem, hogy mit, hogyan csinál, mit kell javítani. Aztán kitaláltuk, hogy úgy is közeleg a klán ünnepség. A tanács jóváhagyásával elvittük a kölköket egy pár napra egy kis kirándulásra. Élvezték az istenadták, mivel sokkal lazább volt, mint egy szokásos tanulmányi kirándulás. És közelebbről is meg ismerhettük őket.
A negyedik nap kora délutánján vissza tértünk, a többiek az ünnepség előkészítésének utolsó simításait végezték, igaz beérkezett egy-két segítséget kérő, de azok inkább útmutatást, tanácsot és a legrosszabb esetben is csak valami gyógyfőzetet kértek.
Másnap kora reggel, már a klán ünnepség elején tartottunk, mikor jött a város elöljárója, hogy a tanáccsal szeretne beszélni. És vele néhány fura személy is volt. Látszott rajtuk a meglepetség és szemel láthatóan messziről jöttek.
Aztán kicsit közelebbről látszott, hogy nem csak az út viselte meg őket. Némelyikükön seb is volt, szerencsétlenek alig álltak a lábukon.
