Hangulatkeltő novella:
Sötét fátyolfelhő takarta el a holdat, s hozott félhomályt az ólmosan szitáló esőfüggönyön keresztül. A zápor sártengerré változtatta a városka utcáit, melyen zavartalanul tombolhatott a hűvös szél.
Az ifjú még mindig ott kuporgott a ház oldalában. Térdeit felhúzva, hátát a falnak támasztotta, egyik karját pedig ölében pihentette. Bármennyire is fázott, nem mehetett még haza. Ha megfordult fejében a gondolat, másik kezével végigsimította felduzzadt arcát, s a fájdalom emlékeztette rá, mit kell tennie. Tovább tűrnie ott helyben. Magára húzta viseltes, több helyütt lyukas rongyos kabátját, melyen a hideg szél úgy hatolt át, ahogyan nem szégyellhette. Fagyoskodva, dideregve és összeverten kucorgott, s figyelte az arra járókat, hogy kezét időnként kérően kinyújthassa feléjük.
Az utcai olajlámpák fényében emberek léptek be, s tűntek el az eső súlyos függönyén át a sötétségben. Voltak itt jómódú emberek, szegény emberek, munkás emberek egyaránt, ahogyan más fajok képviselői is felbukkantak több ízben a fények között egy-egy rövid időre. Némelyek megvetéssel, némelyek szánalommal tekintettek a rongyos kölyökre, nem akartak tudomást venni róla, vagy csak nem akarták, hogy közük legyen hozzá. Teljesen magára maradt.
Egyszer csak egy árnyék vetült rá és takarta el előle a lámpások fényét. Egy középkorú férfi volt, nem nézett ki se gazdagnak, se szegénynek. Egy egyszerű átlagember, ki odalépett a fiúhoz, majd elkezdte kigombolni a kabátját. Levette, majd a gyermek vállára terítette, s csak megértően mosolygott rá. A fiú nem tudott szólni. Elakadtak a gondolatai és a lélegzete is. Észrevett egy újabb alakot hátrébb a lámpafényben. Egy középkorú nő volt az, kezében egy öt esztendős forma gyermekkel és egy nagyobb esernyővel.
– Tisztelem a jószívűségedet kedvesem, de nem segíthetsz mindenkin. – Mondta kedves lágy hangján, a férfinek, aki már addigra legörnyedt a fiú mellé.
– Hiszem, hogy mindenki menthető aki akarja, hogy jobb legyen az élete. Ezért dolgozunk drága. – A ruhája zsebeiben kotorászva elővett valamit. A fiú megdöbbent azon, amit tapasztalt, ennyi ezüst daktrát egyszerre még sohasem látott. Azzal a férfi a kezébe nyomott 4 érmét, majd finoman a vállára helyezte a kezét.
– Amott a fogadóban ebből kapsz tisztességes ételt és legalább átmelegszel. – mondta, majd felállt és a nő mellé lépett, be az esernyő alá, hogy indulhassanak tovább.
A fiú a könnyeivel küzdött nem akart gyengének látszani, nem tudta látta-e valaki mindezt, de legbelül érezte, hogy ezek most nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei voltak. Végül képes volt szóra nyitni a száját.
– Köszönöm…
– Nagyon szívesen. Mindannyian hozhatunk rossz döntést az életben, tehetünk olyat ami nem helyes. De kell, hogy esélyt kapjunk a megbánásra és a változtatásra. Mindig van esélyünk jót cselekedni…
Résztvevők: Szentjánosbogár, Victor, Mesélő: Tammis
Szentjánosbogár naplójából
1485. május 13.-27.
Hosszú készülődés előzte meg a mai napot. Ezen a májusi délutánon a Zöld lámpás zárva tartott, bár így is hatalmas tömeg gyűlt össze az ivóban. Emelkedett hangulatban kissé spiccesen ünnepeltük Luji 32. születésnapját. A jókedvű kocsmárost elárasztották a szajhák csókjai és az apró szívet melengető ajándékok. Mindenki jól szórakozott, még Terka is valami mosolyfélét erőltetett az arcára, ha nem is volt teljesen őszinte. Az előre bekészített italok gyorsan fogytak, így felszaladtam a szobámba egy kis tartalékért. Előző este megbontottam egy üveg Fehérnyesést, még maradt benne elég a koccintáshoz. A szobába lépve az üveg az asztalon volt ahol hagytam, a tartósított vámpírfej pedig az ablakpárkányon, nem ott, ahol hagytam.
A Sikátortól kapott új fegyverek
A Sikátor nevű nő a fejet nézegette és érdeklődve csodálta. Kellemetlenül éreztem magam, amiért távollétemben hívatlanul bepofátlankodott a szobámba. A nap sugarai vakítóan ragyogtak a háta mögött, alig bírtam ránézni. Ezzel megdőlt az elméletem, mely szerint a nő egy vámpír. A fejet visszatette a polcra, ahonnan levette, majd leült az ágyam szélére. A ruházata valamivel visszafogottabb volt, mint legutóbb, de a viselkedése sokkal több melegséget árasztott, mint eddig. Viselkedésem faragatlannak tűnt az övéhez képest, pedig csak nem voltam képes alkalmazkodni az új helyzethez. Úrinő módjára hívta fel a figyelmemet arra, hogy én magam invitáltam meg a szobámba, ráadásul nem is egyszer. Néha olyan érzésem támadt, mint ha ismerné a gondolataimat, de az ilyesmi szerintem nem lehetséges. Igyekeztem
a tárgyra terelni a témát, amitől viselkedésem még inkább tapintatlanná vált. Mikor már kellőképpen éreztette velem, hogy viselkedésem bántja, a tárgyra tért, majd átadott egy csomagot, benne egy szerény ajándékkal. Északon felfedeztek egy különleges kristályt, ami igen pozitív módon reagál a mágiára. A symerán határtól északra egy különös betegség ütötte fel
a fejét, ezt a kristályt akarják valahogy felhasználni a betegek gyógyítására. A feladatom megszerezni ezt az apró kavicsot, mielőtt még használnák. Minden kísérlet gyengíti a kő erejét, ezt bármilyen eszközzel meg kell akadályoznom. Sikátor nem titkolta, hogy nem veszi zokon, ha mindenkit megölök az egészségügyi táborban. A mondandója végén felállt, majd az ajtón keresztül távozott.
Míg én az új fegyvereimet tanulmányoztam, Victor rontott a szobába elég ingerülten. Odalent mindenki látta, ahogy Sikátor átsétál a vendégek között, majd távozik. Viktor haragját nem enyhítette a beígért pénz, sem a nagylelkű fegyver ajándék. Én valamivel optimistábban álltam a helyzethez, ezért felcsatoltam az övemre új fegyvereimet. Az este szórakozással telt, Sikátor jövetelének céljáról nem beszéltem másnak.
Másnap felkészültünk az utazásra. Kiderült, hogy symerán katonákat és syburi városőröket is a fertőzött térségbe vezényeltek, hogy segítsenek fenntartani a rendet. Beret százados rendelkezésemre bocsátott két symerán egyenruhát és tájékoztatott arról, hogy a Fekete gárda is
a térségben tartózkodik. A Fekete gárda tagjai elit katonák, mellesleg mind az Atya emberei. Engedve Victor követeléseinek, csak mi ketten indultunk útnak észak felé. A több napos úton ismételten megosztotta velem aggodalmait Sikátorral kapcsolatban, de beszéltünk a fiatalok fejlődéséről és a céh helyzetéről is. Az utazás zavartalanul telt, leszámítva néhány kellemetlenkedő banditát, kiknek tetemeit magunk mögött hagytuk.
A fertőzött területen sorban álltak a szekerek, hintók, segélyszállítmányok. A katonák többsége a forgalomirányításban segédkezett, a helyi milíciával egyetemben. A lovainkat rábíztuk az egyik katonára, majd rövid útbaigazítást követően az egészségügyi tábor felé vettük az irányt. Egy 25 év körüli pap fogadott minket, remélte, hogy egy bizonyos tárgyat hoztunk neki melyet északról vár. Strellen atya csalódott volt, de szívesen fogadott minket. Bár tudtunkra adta, hogy a táborban nincs mit védelmezni. A pap különféle ásványokkal kísérletezett, de a betegeket nem tudta meggyógyítani, bár időlegesen néhányan jól reagáltak a kezelésre. Eddig senki sem halt meg de a betegség elviselhetetlen fájdalmat okozott azoknak, akik megfertőződtek. Az atya igyekezett kizárni azt a lehetőséget, hogy valamiféle mágikus erő betegítette meg az embereket. Victorral kikérdeztünk néhány beteget és katonát, de nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. A víz nem fertőzött, a betegség pedig nem levegőben és nem is érintés útján terjed. A biztonság kedvérét szám előtt hagytam fekete kendőmet. Victorral megállapodtunk, hogy a kő megérkezéséig segítünk a betegeknek, majd elcsenjük a kristályt. A hercegnek láthatóan nem tetszett, de belement. Sajnálatot érzett az emberek iránt és ezzel valamennyire bennem is empátiát keltett irányukba.
Másnap a hűvös hajnali szél ébresztett fel, ahogy átsüvöltött a sátor nyílásain. Felfedeztem egy apró havasigyopárt a sátor tövében és szikraként hasított belém a gondolat. Letéptem
a virágot, majd azonnal Strellen atyaház rohantam vele. A pap csodálkozott, hogy nem neki jutott előbb eszébe. Viktorral az erdőbe indultunk, hogy további gyógynövényeket gyűjtsünk a betegeknek. A pap több katonát küldött ki, hogy segítsenek a keresésben. Ha elég gyógyfüvet tudunk összeszedni, akkor készíthetek néhány főzetet, ami talán segít a betegeken.
Az erdőben Viktor tovább erősítette bennem a kételyt. Ha ellopjuk a kristályt, akkor ezeknek az embereknek nem lesz esélyük a felépülésre. Bár most osztom Viktor nézeteit, ugyanakkor Sikátort veszélyesnek tartom és nem akarom nevét az ellenségeim listájához írni. Túl sokat veszíthetünk és láthatólag Victor képtelen megérteni, mi forog kockán. Gondolataimat egy medve üvöltése szakította félbe. Pont belebámultam a képébe, mikor az egyik virágért nyúltam. A bestia egyenesen felém rontott. Valami belső ösztön azt súgta, ne álljak le küzdeni egy medvével, inkább rohanjak el. Rohantam is egy rövid ideig, de rájöttem, semmi értelme sincs. Megálltam és egy adag sárkánylehelet italt fújtam a medvére. A dög megérezte a veszélyt és kitért a tűz elől. Nem maradt sok választásom, azonnal megmásztam a legközelebbi fát. Jobban is válogathattam volna, de ijedtemben csak erre a fenyőre tudtam felkapaszkodni. Elég magasra jutottam, hogy a medve ne érjen el, de arra nem számítottam, hogy az állat utánam mászik. Nem nagyon volt lehetőségem feljebb jutni, ezért megkíséreltem átugrani a legközelebbi fára, sajnos ez is egy vékony fenyő volt. Ahogy megkapaszkodtam a törzsön, reccsenést hallottam. Elkerülve egy hatalmas esést, gyorsított tempóban ereszkedtem le a földre. Mire talajt értem már a medve is lent volt. Úgy látszik, esélyem sincs elkerülni a harcot. Elővettem új pengémet és felkészültem. A medve két lábra ágaskodott, akkora lett, mint egy kisebb hegy. A pengével végigszántottam az oldalát. A vér patakokban csordult kifelé, hála a penge különleges hullámos kialakításának. Éppen csak elkerültem a medve mancsának suhintását, mikor egy újabb lyukat vágtam a bundájába. Az állat vadul rám rontott és a vállamba eresztette hatalmas fogait. Éreztem a pofájából áradó bűzt. Fájdalommal tompított mozdulattal átdöftem a pengét a medve torkán, így megszabadultam a szorításától. Újabb támadásra készültem, de a medve lelassult, néhány pillanattal később pedig összerogyott a vérveszteségtől. Ekkor bukkant fel Victor, aki kellő távolságból szemlélte az eseményeket. Megjegyezte, hogy elég csúnya a sérülésem, jobb lesz visszatérni az egészségügyi táborba. Mielőtt visszaindultunk, kisebb-nagyobb sikerrel lenyúztam a medve bőrét. Talán a syburi szabóm tud belőle készíteni valamit.
A táborban Strellen atya ellátta a sebesülésemet. Kitisztította, majd alaposan bekötözte a sebet. Meséltem neki faji előítéleteimről és arról, hogy pont egy félelf az, aki iránt érzek valamit. Hamarosan a milícisták is visszatértek elegendő gyógynövénnyel. Az estémet azzal töltöttem, hogy főzetet készítsek a növényekből. Nem volt elég idő elegendő szert készíteni, de az atya szerint ez nem is baj. Az elkészült főzeteket megitatta a barlangban fekvő rászorulókkal, majd várta a hajnalt, hogy a szer kifejtse hatását. Mielőtt lefeküdtem volna, Strellen atya beszédbe elegyedett velem és elmondta, hogy nagyra értékeli azt, amit a szenvedőkért teszek. Szavai mélyen legbelül bántottak, bár még mindig a kő elrablását terveztem, feltéve, ha megérkezik. Figyelmetlenségem miatt elszóltam magam és rákérdeztem, hogyan akarja használni a követ. Észrevettem, hogy felfigyelt arra, hogy tudok a kristályról, pedig ő nem beszélt arról, mi az az értékes tárgy, amit vár. Elmondott egy történetet az apja életéről és haláláról. A saját szellemiségében nevelte őt fel, arra tanította, hogy mindenki menthető. Még én is. Mikor rákérdeztem, miért zárkózik el az eshetőség elől, hogy ez a betegség mágikus eredetű, egy súlyos, de nem annyira meglepő választ adott. Egy pillanatra el akartam mondani a terveimet, meggyónni bűneimet, de végül nem tettem.
Másnap újra, hosszabban beszéltem Viktorral. A herceg még mindig menteni akarta az embereket. Beszéltem neki az esti beszélgetésemről Strellen atyával és arról, hogy mi lesz a betegek sorsa. Ha az atya nem talál gyógymódot vagy a betegséget mágikus eredetűnek nyilvánítják, akkor az itt lévő szerencsétleneken az inkvizíció végezz majd ördögűzést és egyéb kellemetlen dolgokat, melynek a vége úgy is a máglya. Victornál ez végleg kiverte a biztosítékot. Én ennek ellenére még mindig amondó voltam, hogy a követ lopjuk el, aztán még eldöntjük, hogy mi legyen a sorsa. Viktor már népirtásra célozgatott, mint cselekedetünk következménye. Az atya közeli hangja és egy szekér érkezése szakította félbe vitánkat.
Az északról jövő szekér segélyszállítmányt hozott, bár senki nem várt ilyen adományt. Strellen atya szomorúan konstatálta, hogy még mindig nem érkezett meg az értékes tárgy, amit várt. A szekér váratlan megjelenését felettébb gyanúsnak találtam, ezért kikérdeztem
a hajtóját. Alaptalan volt aggodalmam. Ekkor az egyik milícista rohant hozzánk, hogy egy futárt megtámadtak a közelben. Azonnal nyeregbe pattantam és elindultam a katona által mutatott irányba.
A futár már leesett a lova nyergéből és az életére törő banditákkal küzdött. Szerencsére csak négyen voltak. Az elsőt azonnal legázoltam lovammal, majd a következőre koncentráltam. Pengémmel hamarosan mind a négyet kivéreztettem, de a futárnak már késő volt. Utolsó erejével azt kérte, azonosítsam magam, majd adjam át a követ Strellen atyának. Éppen el akartam rejteni a kristályt a zsebembe, mikor a milícia megérkezett. Nem volt mit tenni, kénytelen voltam visszamenni a táborba.
Strellen atya és Viktor a betegeket istápolta. A pap elmondta, hogy a főzetem segített enyhíteni az emberek fájdalmait, de a gyógyításukhoz nem használható. Ekkor az atyát a gyónási titkokról kérdeztem, majd azt kértem azonnal beszéljünk. El akartam mondani, hogy mit tervezünk, de a beszélgetés után magammal akartam vinni a követ. A titoktartás miatt, úgy sem mondhat semmit az őröknek. A sátra felé invitált, ahová Viktorral együtt beléptünk.
Váratlanul rontottak ránk. Arra sem volt időnk, hogy fegyvert rántsunk, a három csuklyás már el is kapott és térdre kényszerített mindhármunkat. Sikátor állt előttem, láthatólag közömbös arckifejezéssel, mondanivalója viszont csalódottságot tükrözött. Azt mondta, csalódott bennem, megingott a küldetésbe vetett bizalmam. Hiába állítottam az ellenkezőjét, nem hitt nekem. A követ követelte, amit átadás helyet azonnal lenyeltem. Reméltem ezzel megnehezíthetem a dolgát. A papot elvitette kihallgatásra, bár tudta jól, hogy semmit sem tud. Látszott rajta, hogy élvezettel fogja megkínozni. Következő pillanatban gyomromba vájta ujjait, éreztem, hogy a tegnapi vacsora csúnya véget fog érni. Mindenféle undor nélkül vette ki a kristályt a hányadékból. Nyomatékosan tudtomra adta, hogy ma már nem akar velem találkozni,
a pénz a Zöld lámpásban fog várni. A követ eltette ruhája zsebébe, majd megcsókolt. Egy ideig jó érzés volt, de hirtelen megváltozott valami. A csókja olyan volt, mint ha a lelkem egy darabját akarná kitépni a testemből.
Miután magamhoz tértem, zúgott a fejem és úgy éreztem, képtelen vagyok a komoly összpontosítást igénylő technikáim alkalmazására. Viktor forrt a dühtől, követelte, hogy öljük meg
a nőt. Minden eddigi ellenszenve méregként öltött benne testet és most vért akart látni. Hiába próbáltam, nem sikerült lecsitítanom. Maga köré gyűjtött néhány symerán katonát és elindult a vízimalom felé, ahová Strellen atyát hurcolták. Dühös voltam a hercegre és persze magamra. Teljesíteni kellett volna a feladatot és nem foglalkozni ezekkel az emberekkel. Most ismét bajt hozok a fejemre, mert nem akarom, hogy ez az ostoba herceg megölesse magát. Haragot érzek iránta, de ettől még a barátom.
Tűzbe borítottam a vízimalom tetőszerkezetét. Nem kellett sokat várni és a csuklyás alakok kirontottak az épületből. Minden vágásnál sav csapott elő a testükön ejtett sebekből. Minden vágás marta a bőrömet, de a fájdalom dühöt váltott ki belőlem. Mikor egy csuklyást megöltünk, a teste füstté változott és eltűnt. Ez történt mindegyikkel mikor végeztünk velük. Hamarosan Sikátor is előkerült az égő házból. Bár igyekeztem őt megvágni, a penge megállt az arca előtt, mint ha csak egy láthatatlan erő állította volna meg a kezemet. Victor egy nyilat repített a hátába. Felszisszent, majd a herceg felé fordult. Kinyújtotta a kezét, majd Viktor egy fának csapódott. Kihasználva, hogy háttal áll nekem, megfogtam a hátában lévő nyilat és beljebb nyomtam, ameddig csak tudtam. Mikor úgy éreztem, nem megy tovább, kitéptem a testéből, ezzel hatalmas fájdalmat okozva neki. Az arca most először tűnt dühösnek. Elég volt csak rám néznie, máris a földhöz vágódtam. Biztos, hogy nem emberi lény, de akkor vajon micsoda?! Nem válaszolt kérdésemre. Életemben újra hallottam azt mennyire „gyenge” vagyok! Egy „gyenge” emberi lény! Mindenféle gúnyt és szitkot vágtam a fejéhez, mert tehetetlenségemben nem tudtam mást tenni. Próbáltam magam erősnek mutatni, de nem sikerült. Mikor közelebb hajolt, megjegyezte, hogy dühöm igazán izgatóvá tesz engem. Ekkor belenyaltam a fülébe, de ő úgy tett, mint aki már számított erre. Felbátorodva ezen, letéptem ruháját, ezzel előbukkant fedetlen keble. Nekem sem kellett több, a látvány valósággal megbabonázott. Azonnal nekiestem a csecseknek, de a gyönyör nem tartott sokáig. Mikor eleresztette a torkomat, annyit mondott, többet várt tőlem, de képtelen voltam bizonyítani. Találkozunk még, mondta, aztán füstté vált és eltűnt.
Viktor segített feltápászkodni, a fejem még mindig zúgott. Ekkor kapcsoltam, hogy az atya még mindig az égő malomban van. Berontottam a lángoló épültbe és próbáltam megtalálni
a gomolygó füstben. Mikor kihúztam őt a szabad levegőre, utolsó leheletével csak annyit mondott, hogy én megbocsátok Neked. Fájdalmas düh kerített hatalmába. Egy darabig törni-zúzni tudtam volna, csak hogy megnyugtassam magam és levezessem a feszültséget. Egy katona jelentette, hogy a legtöbb beteg nyom nélkül eltűnt. Belefáradtam ezekbe az örült feladatokba, nyugalomra vágytam. Lóra szálltam és elindultam Syburba. Victorral egymás mellett lovagoltunk, de egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Damal jó lélekgyógyász módjára foglalkozott velem. Azt javasolta, hogy utazzak el, meditáljak és ne foglalkozzak a világ gondjaival. Azt is javasolta, hogy talán új életszemléletet kéne váltanom. Óvatosan jegyezte csak meg, hogy ezeket a tehetséges fiatalokat sem kéne a bűn útjára terelnem. Nem akartam vitába szállni vele, de elmondtam saját nézeteimet. A beszélgetés után egy kisebb tömeg gyűlt össze, hogy elbúcsúztassanak. Már régóta terveztem elutazni Jong szigetére, most itt az ideje. Bár értékeltem a gesztust, kicsit olyan volt, mint ha minél gyorsabban meg akarnának tőlem szabadulni. Végül is ráértem volna a reggeli hajóval is indulni, de erre nem adtak lehetőséget. Összeszedtem az összeválogatott alkímiai könyveket, és felszálltam a Cherey-sziget felé induló hajóra.
