Folytatódnak törpe hősünk viszontagságos utazásai, hogy meglelje ősei hagyatékát, az elhagyatottnak tűnő Kragmarg roppant városában. A hely korántsem olyan fényes, mint amilyen egykoron, s korántsem oly barátságosak a lakói, mint hajdan volt időkben. Nariffnak minden tudására és bátorságára szüksége lesz, ha vissza kívánja állítani a múlt dicső fényét, az ódon, sötét falak között.
Résztvevők: Nariff; Mesélő: Tammis
Nariff naplójából
1485. február 8. – március 14.
A törpe építészet egyszerre csodálatos és rejtélyes… de most komolyan, mi a kopott üllő retkes kalapácsának van szükség ennyi lépcsőre?
Valahol a 11.000-11.100-ik lépcsőfoknál abbahagytam a számolást, mert azt hittem megfulladok a levegő hiányától. Csodával határos módon, nem tudom meddig tartott, de feljutottam.
A fellegvár erődje tulajdonképpen egy nagy köves udvart zárt körbe, amit szemből a hatalmas ajtó impozáns látványa fogadott, mögötte pedig ki tudja, mi várhat rám. Kis pihenés a romok között néhány korty pálinka kíséretében és már mehetünk is tovább. Nem tartott sokáig a dolog, valaki rám lőtt. Nem talált el ugyan, de meglepett. Jobban meglepett, mikor egy csapzott őszes törpe feje bukkant elő a törmelékek közül, koszosan, szemében a megkönnyebbülés látszott a könnyei között, s kitárt karral botorkált felém. Ennél is jobban meglepett, mikor az égből néhány igen visszataszító lény csapott le rá és tépték szét a szemem láttára a majdnem ivócimborámat. Szárnyas kis dögök, amiknek a feje leginkább egy szarvaséra emlékeztet, most felém fordultak. Berohantam az egyik őrtorony romos őrszobájába, és magamra zártam az ajtót. Majd beszartam… és meg is szomjaztam a nagy ijedtségre.
a citadella romjai
Akármennyire is fájt egy törpe testvér halála, folytatnom kellett az utam. Talán lehetnek többen is. Ezek a repülő dögök valószínűleg olyanok, amikről még Trenon mesélt, a tebrusi arénában való harcairól. Jó lesz velük vigyázni. Talán két napot próbáltam kihúzni, hátha megunják és elkotródnak. Nem teljesen jött össze, de legalább a fellegvár másik részébe át tudtam szaladni.
Egy lakórészhez érkeztem, szerencsére felülről zárt így nem kellett a szárnyas vadaktól tartanom. Voltak azonban itt gnollok… kérdésem az utókor számára, hogy a rossebbe tud néhány gnoll minden nélkül egy majd 3000 méteres hegycsúcs tetejére feljönni, amikor az egyetlen út erősen zárva van… na ha ezt egyszer valaki elmagyarázza, oda adom neki a hordó boromat, 1324-es, pompás évjárat. Sikerült rajtuk túljutnom, ám szerencsétlenségemre ráleltem valamiféle védelmi rendszerre – vagy lehet, hogy nem az, sajnos nem vagyok tisztában népem ősi szokásaival – egy eléggé sok, vagy nagy, nem tudom zöld nyálkára. Érintésre maró hatású, így nem volt kedvem nagyon fogdosni, inkább elmenekültem vissza az udvarra.
Ám öröm, hogy a szállások átkutatása közben ráleltem egy alaprajzra. Valószínűleg valamilyen gépmesteré lehetett, tisztán látszott rajta, hogy a nagy kapu az udvaron egy teher felvonót rejt. Valószínűleg a mechanikus szerkezete még jó, már csak be kellene kapcsolni. A rajzon látszik – sajnos már nem, mert rálöttyent némi rum – hogy a kapcsoló a melegházban található. Hallottam már ilyenekről, ezekben termesztenek növényeket, vagy tartanak állatokat, így segítik a fellegvár önellátóságát. Briliáns, le a kalappal a törpe furfang nagysága előtt.
Kellett kis idő, mire ráleltem a melegházra. Teljesen fém ajtaját erősen eltorlaszolták, mintha bent akarnának tartani valamit. Vérnek tűnő nyomokat is véltem látni rajta, na de Nariffot nem ijedős fából faragták… akarom mondani kőből, nem ijedős kőből faragtak… még hogy fa… Odabent elakadt a szavam. A melegház egy elburjánzott és forró, hatalmas esőerdő volt. Állathangokat is lehetett kivenni főként madarakat. De természetesen, amilyen az én formám, találkoztam valami sokkal nagyobbal is mint én. Két lábon járó hüllők, penge éles fogakkal, és úgy vadásztak, mint a farkasok. Előkaptam a fejszémet és birokra keltem velük, miközben igyekeztem gyorsan elkerülni az oldalról támadókat és felkutatni a kazánházat. Az egyik hüllő lábon harapott, azt hittem le is tépi. Gyors csuklómunkával, leválasztottam a fejét a nyakáról. Mire eljutottam a kapcsolóhoz, több helyen megkóstoltak már, és a baltáimat is elhagytam valahol a bokorban, vagy az egyik hidegvérű beleiben.
Egy szó mint száz, már nagyon elegem volt a bolyongásból, pihenni akartam. A kapcsolóval üzembe helyeztem a szerkezetet, majd mire kiértem az udvarra, a kapu már nyitva volt. Mögötte a teherfelvonó ódon szerkezete látszott, bár eléggé ócskának tűnt, bíztam benne, hiszen törpe munka volt. Nem okozott csalódást, bár időnként megakadt és várni kellett, de levitt egészen oda, ahova előttem törpe már nagyon-nagyon régen nem tette be a lábát.
