„Kitartó hallgató, tényleg akarod tudni Borszakállú Nariff legsötétebb történetét? Eddig, mig meséltem, mókás lehetett, de a többi ami eztán történt, már korántsem az. Hát legyen, elmesélem sok-sok idő távlatából... de azért azt a boros üveget hozd már ide légyszives...”
Résztvevők: Nariff, Mesélő: Tammis
Nariff naplójából
1485. június 4.-június 19.
Szóval, a dolgok akkor kezdtek rosszra fordulni, amint elhagytam a hegy alatti várost és még mélyebbre merészkedtem. Ahogy a roppant lépcsőkön ereszkedtem lefelé, melyeknek se vége se párkánya, csak melletted a nagy mélység, egyszerre észrevettem két másik járatot. A feliratok megkoptak erősen de még a törpe rúnák kiolvashatóak. „Börtön telep” és „Kovácsok csarnoka”.
Kellett kis idő, de végül győzőtt a kiváncsiság, és máris a börtön felé vettem az irányt, érdekelt hát, na... Pórul is jártam rendesen, ahogy a lenti romokhoz igyekeztem a kürtő peremén lévő lépcsőkön, láthattam felülről, hogy nem is olyan elhagyatott ez a rész. Pontosabban, tele volt a hajdani rabok istentelenül elfajzott és holtából feltámadt kreatúráival, akik mintha megérezték volna a jelenlétem – vagy talán valamelyik italom szagát, ezt máig nem tudom – elkezdtek kiözönleni a helyről felfelé, hozzám. Az üdvözlésemre érkező fogadóbizottságot nem szerettem volna megvárni, ezért én is elkezdtem felfelé rohanni. Érted ugye? Én, rohanni... a lépcsőn... felfelé ráadásul. Majd kiugrott a szivem a helyéből, de elértem a kaput és visszazártam. Hallottam, amint koppannak a nehéz érckapun, ez kissé megnyugtatott.
Hiába a kellemetlenség, a felfedezési vágyam akkor is nagyobb volt, ezért elindultam a másik helyre, mielőtt tovább ereszkedem a Bányavároshoz. A Kovácsok csarnoka egy roppant nagy hely volt, legalább ezer törpe elfért volna benne. Ahogy ez végig futott a fejemen, eszembe villant, hogy még sohasem láttam egyszerre ezer törpét. Szomorúan, de tiszteletből ittam egy kortyot dicső őseimre, majd tüzetesebben átvizsgáltam a helyet. Nem volt itt semmi érdekes, amig rá nem leltem egy elzárt ajtóra. Hogy mögötte mi volt... Hát annyit mondok komáim, hogy ha részeg is voltam, abban a pillanatban kijózanodtam az iszonyattól. Láttam itt a hatalmas teremben több medence szerűséget, felettük vékony futóhidat, a medencékben pedig egy-egy test. De valami hatalmasak. Ijedtemben azt se tudtam, köpjek, vagy nyeljek, valamiféle ragacsos nyúlos fólyadék boritotta a csontvázszerű testüket, miközben szunnyadtak abban a veremben. Nem emlékszem pontosan hányan voltak, de volt egy jó pár. Arra sem emlékszem már hogyan, és hogy mi módon, de az egyik aztán magához tért, én meg kitértem a hitemből, és a hatalmas karja csapásából. Ahogy felállt és lerombolt maga körül mindent, nekem rontott. Jelentéktelennek éreztem magam, de nem adhattam meg magam, fejszét rántottam és nekiestem én is. Az egyoldalú küzdelmünket – ő lassan üt, én gyorsan futok körbe-körbe – végül egy másik szakitotta félbe. Ezek kettő az egy ellen, eléggé megizzasztottak. Igyekeztem kitérni csapásaik elől, több-kevesebb sikerrel, és megpróbáltam úgy mozogni, hogy mindig egymásnak legyenek útban.
Furcsa óriások nyughelye
Nem fedeztem fel semmi érzelmet, gondolatot a küzdelem alatt, csak öszötnből cselekedtek. A táskámból kikotortam végre néhány alkimiai anyagot, amiket úgy gondoltam fel tudom használni ellenük. Nem vagyok járatos ezen a téren, ezért ki kellett próbálnom néhányat, mire rájöttem, hogy mire is valók. Sikerült néhány alkimistaűz segitségével lángba boritanom a talajt, ami nem igazán tetszett ezeknek az óriásoknak. Támadásaikkal egyre jobban beszoritottak a terem egy szűkebb részébe, ahol csak addig voltam biztonságban, mig el nem bontották a fejem felől a boltivet és az árkádos mennyezetet. Az egyik ital, mint kiderült, a gyorsaságom és ügyességemet erősitette fel egy időre. Ezt felhajtva kitörtem és gyors, határozott baltavágásokkal az egyiket lebénitottam, a másikat pedig lelöktem a földre, amikor ráugrottam a magasból. Még néhány igen kimeritő mutatvány után a fáradtságtól a földre rogytam. Egyedül nem könnyű. Ráadásul úgy érzem kevés is vagyok. Nem úgy értem, mintha gyenge volnék, vagy gyáva, vagy ilyesféle, egyszerűen az amiért idejöttem meghaladj a képességeimet, nem vagyok teljesen tisztában még mindig a törpe értékekkel. Ezt gondoltam akkor legalábbis is, ma már tudom, hogy tévedtem, mert a törpék igazi mivolta és erénye nem ebből fakad, hanem az erős szivből és eltökéltségből... majd megérted, mit is akarok evvel mondani.
Szóval, tovább haladtam lefelé a bányák irányába, a sziklába vésve a fejem felett három hatalmas törpe arc szobor diszelgett. Azaz csak diszeleghetett, mert most egy nagyon durván meggyalázott törpe remekművet láthattam, a kő arcok koponyákká lettek átfaragva. Különös érzés fogott el. Ki lehet képes ilyesmire, főleg, hogy törpék már nem élnek idelent... és az az öreg törpe a citadellában, akit széttéptek a perytonok? Ez egyre zavarba ejtőbb, jobb ha mégjobban odafigyelek.
Kellett is, a koponyák üregeiből árnyak kezdtek előtörni, sivitó hangjuk bántotta a fülem. Nem sokat tudtam beszélgetni avval a félelffel, Thor’am, ha jól emlékszem, ő eléggé járatos volt az ilyen dolgokban, és ha jók a megérzéseim, ezek itt kicsivel többek lehetnek mint szellemek. Inkább lidércek, vagy annál is erősebbek. Az egyik lötty amit találtam, arra jó, hogy anyagtalan dolgokat meg lehet vele érinteni. Gyorsan ráöntöttem a nagy bárdomra, és szaladtam lefelé. Hamar rám is támadtak, de a kétkezes bárdom igy már felvehette velük a versenyt. Csak az volt a baj, hogy sokan voltak.
Bányaváros
Egyszer aztán abbahagyták az üldözésemet, épp mikor leértem a lépcső aljába, az emeletes házak közé, a Bányavárosba. Nagyon nem tudtam körülnézni, hirtelen élőholtak leptek el elkezdtek elfogyasztani. Elájulhattam, mire magamhoz tértem valahol a város piacterén lehettem egy ketrecben, minden holmimat elvették. Csak néhány ruhadarabom maradt meg. Itt szembesültem a valósággal. Vannak még még itt törpék... de mind rabszolga. Egy szomszéd ketrecben lévő másik törpétől tudtam meg, hogy ezt a helyet csak húspiacnak nevezik, itt nem bánthat senki, mert ez a törvény. És kik a rabszolgatartók? Hát ghoulok...és élőholtak ezrei. Nem tudtam és nem is értettem hogy történhetett, de ez van. Ahogy a szomszédomtól láttam, a ruha kis szövetcsikjaira vérrel és korommal, a körmének segitségével vetette a betűit. Igy tettem én is, tőszavakban, lényegretörően. Reméltem, hogy egysszer leirhatom rendesen is, hogy mi történt ezután, de eléggé sokat kellet rá várni. Egész pontosan valakire kellett várnom...