1. fejezet – Végzetes fegyver 
Hreeyn őskorának utolsó szakaszában, nem meglepő módon egy újabb háború vihara söpört végig a kontinens északi féltekén. Az i.e. 16.682-től egészen az i.e 16.108-ig tartó időben, az elf Újbirodalom és a Sámánkirályság ádáz harcot vivott egymással. A fizikai harcok kiegyenlitettek voltak, az elfek évezredek óta éltek ezen a vidékeken, harci technikáik fejlettebbek voltak, az emberek viszont hatékonyabbak és kiismerhetetlenebbekként vették fel velük a versenyt. Az egyetlen lehetőség a győzelemre az volt, ha valamelyik fél olyan tudással kerül a másik fölé, amit amaz képtelen elsajátitani. Maradt tehát a mágia.
A kor emberi mágiahasználata a sámánizmuson alapult főként, tehát a szellemvilágból áradó erőt vonták hatalmuk alá és irányitották azt. Azok az emberek, akik nem a Sámánkirályság területén éltek, megtanulhatták használni a mágia más formáját is. Az elfek a ma ismert varázslás alapjait használták, noha az messze a mai gyakorlatok alatt volt.
Az elf varázshasználat szerint, az ősi elf nyelven kiejtett szavakat felolvasva valamilyen könyv, illetve tekercs segitségével, az anyagi létsikot behálózó energiából táplálkozva hozza létre a kivánt hatást. Az elfek öt mágiafajtát különböztettek meg, mégpedig: elemi mágia, természeti mágia, metamágia, dominantikus mágia és invokáció. Ezek a legősibb osztályok, bár sokat változtak a történelem során az alapok megmaradtak. Ám ezek igy önmagukban kevésnek bizonyultak az emberekkel szemben, valami másra volt szükségük.
Térjünk ki kissé az akkori és a mostani mágiahasználatra. A középkor első századaiban, a Symerán államnak köszönhetően alakult ki az a varázslási módszer, amit ma is ismerünk. Azóta az arkán energiák hálózata megritkult a világ körül, ezért kevesebb energiából kellett ugyanolyan, illetve több erőt alkotni, ez pedig az óelf szónoklási stilussal nem volt lehetséges. A hatalom nem a kiejtett szavakban, hanem nyelvben rejlett, az akkoriak is rájöttek, hogy a legerősebb, koncentrált mágikus energiát a sárkányok rejtik magukban és képesek is használni. Ezért a sárkány nyelv azóta is a varázslás nyelve. Tudni illik, a sárkány nyelv rúnairásai nem betűket, szavakat vagy szótagokat jelentenek, hanem fogalmakat. Igen bonyolut a nyelvtana, egy-egy jelnek akár 6-7 jelentése is lehet, a szöveg környezettől függően. Mivel a szavakat igen nehéz kiejtenie olyannak aki nem sárkány, ezért nélkülözhetetlen, hogy a rúnajeleket kézjelekké egyszerűsitve használják. Röviden, nem elég kiejteni a sárkány nyelv szavait, kézmozdulatokkal kell fókuszálni a felszabaduló erőt és igy jöhet létre a varázslat. Összesen mára nyolc mágiaformát ismerünk, köztük az elemi mágia több alosztályra tagolódik.
Az Újbirodalom idején, az emlitett nyolc osztályból volt azaz egy, amelyik végül megváltoztatta a háború menetét, és vezetett ahhoz a kudarchoz, amihez előtte még nem volt példa. I.e. 16.669-től kezdve olyan kutatásokat kezdtek az elfek, amik a sámánok szellemeket manipuláló hatalmához hasonlóak. Mivel nem voltak képesek teljes értékűleg szellemeket megszólitani, azok más aspektusait keresték. Ezzel ráleltek az életenergiák manipulálásának módjára, és megalakult a pozitiv és nagativ energia fogalma.
Kisérletek torz termékei
Tovább haladva ezen az úton, az egyik tesztalany, a források szerint i.e. 16.662-ben, meghalt a sorozatos stressz, kinzás és fájdalmak miatt. Rövid időn belül azonban a teste elkezdett magától mozogni. Az elf tudósok úgy vélték, hogy a negativ energiák többségbe kerültek a szervezetében, az alany halálával, ezért most az irányitja őt. Ezt a feltámasztott lényt, akit ők visszahozottnak neveztek, a dominantikus mágiájukkal képesek voltak irányitás alá vonni, bár csak egy rövid időre, mivel értelmi képességei már nem voltak. Ezen felbátorodva, egyre több és több ilyen lényt teremtettek foglyokból és más rabságba vetett fajok képviselőiből. Rájöttek arra is, hogy nem mindegy ki és milyen életet élt előtte, ahogyan az sem, hogy mi módon halt meg. Ennek a bonyolut és szerteágazó kutstásnak köszönhetően, élőhalottak egész népes fajtáját sikerült „kitenyészteniük”. A pozitiv életenergiát kereső és kiirtótól, a dögevőn át, egészen a lidércek és éteri testű fantomokig rengeteg lény jött létre, akiket rászabaditottak az emberekre.
Mivel ez önmagában kevés volt, a győzelem reményében egy rendkivül etikátlan és máig megbocsáthatatlan varázs technikát alkalmaztak, amit szabad forditásban Békétlen Felkelésnek neveznek. Mindezt i.e. 16.655-ben alkalmazták először, mikor is egy csatában több ezer elf harcosra, jóval az ütközet előtt ráolvasták a jeleket, majd az emberek ellen küldték őket. Esélyük nem volt, gyengék voltak, főként mivel az egyik sámánkiráy Ze’ukern a hatalmas vezette az emberek seregeit. A legendás sámánkirály, aki a természet szellemeinek parancsolt, alig örülhetett győzelmének. Körülötte a legyőzőtt elf sereg újjáéledt, bábok voltak a csatatér szélén rejtőző elf nekromanták kezében, akik hihetetlenül erős és zabolátlan erővel használták hatalmukat. Ez volt az a pont, amitől mondhatjuk, hogy megszületett a feketemágia, maga a nekromancia. És ez volt a tragédia nyitánya.
2. fejezet – Apokalipszis hajnala
A megállithatatlan erő elindul
A háború tovább folytatódott, mignem i.e. 16.108-ban az elf Újbirodalom megbukott. Az igazi bukás azonban csak ez után következett. A nekromancia feltalálása óta őrületes mennyiségű varázserőt szabaditottak fel, a negativ energia természetellenesen nagy koncentrátumban sugárzott a világban. A tudósok között még ma is viták folynak, hogy mégis mi volt a pontos ok és miért, de minden avval kezdődött, hogy a régi temetőkből kimásztak a holtak, a háború által nem súlytott helyeken meghaltak feléledtek és élőkre támadtak, de ami a legrosszabb volt, maga Ze’ukern is feltámadt i.e. 16.112-ben, mitöbb, mágikus potenciálja teljében.
Az élőhalottak mindenütt jelenléte problémákat vetett fel, sehol sem tudták, mitévők legyenek, annyira új dolog volt ez. A nekrotikus energiák viharokként söpörtek végig a tájon, az élők életét elszivva, a holtakat feltámasztva. I.e. 16.105-ben kezdődött el a terror, mikor máig érthetetlen okból kifolyólag – egyesek szerint a lich Ze’ukern irányitotta őket, mások szerint a pozitiv és negativ energiák természetes egyensúlya helyre állt – az élőhalottak tömeges vándorlásba kezdtek Hreeyn minden tája felé.
Azoknak akik a sivatagban végigvonultak, a gnoll lakosság kis része esett csak áldozatul, a többség hatalmas falak mögé rejtőzött és ott vészelte át. A hegyek lábánál, a mai Hyboria területén és tőle nyugatabbra, az emberek megpróbáltak ellenállni, de nem lehetett gátat vetni az élőholtak áradatának. Akit elkaptak felfalták, sokuk halála után visszatért és csatlakozott a hordához. A hegyek felé menekülőket a magas, elérhetetlen helyek megvédték. A tudósok számára máig rejtély, a hegyekben ekkor élő ork törzs, hogyan maradt életben a több tizezer élőholttal szemben, mitöbb hogyan tudtak később olyan erővel lecsapni a dúlás idején.
A Völgyvidéken és a Partvidéken kószáló élőhalott invázió hatalmas pusztitásokat eredményezett, teljes volt a káosz.
A hegyszoroson keresztül végül i.e. 16.099-ben délre is megérkeztek. Az inváziónak itt eleinte nem volt ki gátatvessen, mivel egy nyugodt és csendes időszakban történt az egész. A betörést követően i.e. 16.098-ban egy sereg összecsapott az élőhalottakkal, nem messze egy olyan helytől, ahol az istenkirályok idején több tömegsir is volt. Az ártó kipárolgások és a nekrotikus energiák megtették a magukét és az élők hamarosan szembetalálkoztak olyan lényekkel, amiket ma már nem lehet látni, ezek az úgynevezett nekrogólemek, több száz holtestből álló teremtmények.
A máig rettegett nekrogólem
Miután dél is elesett, a zarándok út tovább folytatódott, mignem i.e. 16.087-ben hirtelen abba is maradt, amikor hozzávetőlegesen 4 millió mozgó vánszorgó hulla, eltűnt a Déli-Jégmezőkön egy hóviharban. Azóta nem tudni, hogy ez a rettenetes horda létezik-e még egyáltalán. Akárhogy is, még rengetegen maradtak igy is a kontinensen szerte és rettegésben tartva a népeket. Ám a nagy zarándokúton eltűntek egy reményt adtak a túlélőknek.
3. fejezet – Ellentámadás
Septusz Irum végső ütközete
A hir, hogy a legtöbb élőhalott eltűnt, gyorsan terjedt. Új erőre kapva először északon inditottak hadjáratot a Völgyválasztó bércei közül, másodszor pedig délen a mai Babylon területén.
A sikeren fellelkesülve délen a sikságon egy komoly veszteséget jelentő ütközetben kiirtottak csaknem minden veszedelmesebb élőhalottat, kivéve magát Ze’ukernt a lichet. Valahol eltűnt, amire bizonyiték is volt, hogy egy nekrotikus vihar zúdult végig a tájon északi irányba, aminek hatására az ottaniak zöme elkezdett déli irányba vándorolni ismét. A népek tudván, ha elérik a lich búvóhelyét, újra veszélybe kerülnek, közös támadási tervet alkottak. Fontos megjegyezni, bár sok faj képviselője tulajdonképpen együtt harcolt, ez csak egy kényszer szövetség volt. Az ókorban, a dúláskor létrejövő faji szövetség elődjeként lehetne tekinteni inkább.
élők a holtak ellen, végső harcok
A körülbelül 40.000 élőhalott akik elérték a Vasfog-kaput szembetalálkoztak az ott várakozó csapatokkal. Bár sokat levadásztak, rengetegen bejutottak a hágóba, itt viszont a szűk helyen könnyebb célpontot nyújtottak. Azok akik ezt is túlélték, a déli kijáratnál várakozó csapatba botlottak. Főként emberekből álló csoport, akik megtanulták az arkán mágia alapjait - állitólag az ő leszármazottaikvoltak Mordekainen első segitői - nekitámadtak az élőhalottak seregének. Vezetőjük, Septusz Irum, máig legendás alak, az első ember tűzmágusként került be a köztudatba, olyan elsöprő elemi erejű csapást mért a holtakra, hogy sikerült megtörni a vándorlási hullámot. Bár ő maga is saját tüze martalékává vált, társaival és szövetségeseivel véget vetett a fenyegetésnek.
4. fejezet – Emlékek az utókornak
A konkrét probléma, a Zarándoklattal sajnos nem ért véget. A negativ energiák ma is átitatják a világot körülölelő hatalmas erőket, és gyengitik a pozitiv energiákat és magát a mágikus hatalmat. A folyamat, mire a teljes varázshatalaom megszünne, millió éveket kellene várni, de a fenyegetés adott. Ha van még természetellenes, káros energia a világban, akkor élőhalottak is vannak.
Azok a lények, amik nem indultak délre, az azóta meghaltak és akik túlélték a zarándoklatot még ma is köztünk élnek. A régi életük emléktöredékei csatolják őket olyan helyekhez ahol rájuk lelhetünk, legyen az egy romos ház, egy kripta, vagy a temető. Ezt továbbra is tetőzi a tény, hogy a nekromancia létező mágia osztály még ma is. Persze azóta rengeteget fejlődött a varázstudomány, a nekromancia pedig már nem egyenlő a fekete mágiával, de mégis van benne elég potenciál, hogy felboritsa az egyensúlyt, mint bármelyik másik mágiaforma.
A korszak rengeteg kérdést felvet a számunkra. Miként lehetne a fenyegetést teljesen megszüntetni? Van-e mód a nekromancia teljes kiváltására? Mi a biztos lehetőség az élőhalott állapotot megszüntetni, és legfőképpen mi van Ze’ukernnel?
