Az alant írt szöveg, a feltüntetett szerző tulajdonát, képezi. Saját beleegyezésével került publikálásra a blog felületén, minden más jellegű felhasználása, máshol való publikálása, idézése a személyes tudta, illetve beleegyezése nélkül szerzői jogot sért.
Arla
Gyengéd márciusi szél fújt a Völgyvidék felett. Valahonnan egy pehelyvirág kapaszkodott a levegőbe, hogy keresztülutazzon a völgy felett. A levegő áramlatai ide-oda sodorták a kis virágot, távolra a Griff-hegység lábaitól. Mikor hűvösebb légáramlatok kaptak a virág szirmai alá, az lassan ereszkedni kezdett az alatta elterülő platán erdő felé. A hatalmas platánfák felett úszó virág keresztülrepült egy erdőben megbújó kis falucskán. Mint ha csak egy kíváncsi vendég lett volna, aki a falusiak mindennapi életét figyeli. Óvatosan leereszkedett a falu egyetlen utcájára, majd mielőtt talajt ért volna ismét a levegőbe emelkedett. Egy kíváncsi gyerek figyelte az anyja szoknyája mellől, de a virág rá sem hederítve repült tovább. Az emberek mozgása apró légáramlatot keltett a levegőben, ami elég is volt a tovább utazáshoz. Elsuhant egy istálló mellett, majd talajt próbált érni a kovács üresen álló portája előtt. Egy termetes kutya szaladt el a kis bolt bejárata előtt, így a fehér virág ismét felemelkedett. Ahogy végigjárta a főutcát, figyelte amint az emberek szénát rakodnak egy szekérre, vagy éppen szerszámaikkal a földekre tartanak. Egy dunyhát rázó asszony új lendületet adott a kis utazónak, aki megfigyelhette, ahogy a falusi gyerekek fogócskáznak. Sebesen szállt el köztük, mint ha csak ő is egy volna közülük. Egy bográcsban ínycsiklandó illatú gulyás készült. A virág a bogrács alatt ropogó tűz melegétől ismét az égbe emelkedett, ezzel elhagyva a barátságos csendes kis falut. Még egy pillantást tudott vetni a falu imaházára, ami egy domb tetején állt, majd tovaszállt a földeken dolgozó emberek felett. A pehelyvirág nem véletlenül kapta a nevét. Szinte teljesen súlytalan, több ezer mérföldet képesek utazni a széllel, hogy földet érés után nem sokkal elpusztuljon. Ez a kis virág elérte úti célját, talán úgy érezhette, itt megpihenhet és véget érhet fárasztó utazása. A mező szélén egy fiatal testvérpár üldögélt a fűben, Carol és Arla. Arla ma töltötte be 13. életévét, ennek örömére nővére – aki már 16 éves – koszorút kötött húga hajába. A lányok beszélgettek, nevetgéltek, míg nem egy apró virág szállt Arla ölébe.
- Nézd! Egy pehelyvirág! – kiáltott fel Arla.
- Biztosan eltévedt, nem szokta őket erre fújni a szél.
- Vagy lehet, engem jött köszönteni.
Carol mosolyogva hallgatta kishúga szavait, majd megfogta a fehér virágot és Arla hajába tűzte.
- Tessék. Így sokkal jobban mutat a koszorúd.
- Kár, hogy nem láthatom.
- Ne búsulj, hidd el, hogy nagyon szép vagy Arla.
A lányok egy ideig még ültek a mezőn és figyelték, ahogy a falusiak dolgoznak. A szél meglobogtatta hajukat és ruhájukat.
- Carol?!
- Tessék?
- Apa nem lesz dühös, amiért nem segítünk nekik?
- Ne aggódj. ez a te napod, ezt apa is tudja.
- Akkor jó. Egyébként…
- Igen?
- Tegnap mit csináltatok az erdőben Jannal?
- Semmit! – felelte zavarodottan Carol.
- Furcsa hangokat adtatok.
- Neked nincs jobb dolgod, mit követni minket?!
Ripakodott rá Carol a húgára. Arla nagyon megszeppent nővére szidása miatt és nem is szólt utána. Carol átölelte testvérét, majd megenyhülve szólt hozzá.
- Ha apa megtudja, meg fog ölni.
- Nem mondom el senkinek. Megígérem. – felelte mosolyogva Arla.
Beszélgetésüket futó léptek hangja zavarta meg. Egy 8 év körüli kislány szaladt Arla és Carol felé. A kislány alig látszott ki a magas fűből, csak akkor ismerték fel, mikor elébük lépett.
- Arla!
- Mi baj van Clair?
- A vén Dewlon visszajött.
Arla arca széles mosolyra húzódott, majd kipattant nővére öléből. Futásnak eredt a falu irányába. Egy pillanatra megállt, mikor meghallotta nővére hangját.
- Most meg hová szaladsz?
- A vén Dewlonnak van tükre. Meg akarom nézni a virágot! – kiáltotta futásnak eredve.
A faluba vezető ösvényen gyorsan haladt. Reménykedett benne, hogy nővére erős koszorút készített és a virág még a hajában lesz mikor a faluba ér. Inkább lassított, bár a hatalmas platánfák között nem volt érezhető a szél ereje. A kis gyalogösvény mellett borostyán futott végig, ami a platánokat is megmászta. Ezen a területen a borostyán futónövények és más szőlőfélék nagy számban fordultak elő és ez a platánfáknak volt köszönhető. A platán kérge egész évben „vedlik”, ez pedig kiváló táptalajt biztosít a kúszó növényeknek. A nap sugarai foltokban hatoltak csak át a fák lombjai között, így az erdőben jóval hűvösebb volt, mint a mezőn vagy a faluban. A hőmérséklet amúgy sem volt soha túl magas még nyáron sem a közelben tornyosuló Griff-hegység miatt. Arla nem fázott, hiszen melegen volt felöltözve. Sárgászöld felsőjére egy hosszában kék zöld csíkozású tunika volt húzva. Lábait zöld nadrág takarta, csupán lábfejét nem fedte semmi.
A legtöbb gyermeknek nem volt lábbelije. Azok, akiknek a szülei megengedhették maguknak, szandált vagy sarut viseltek. Ritka volt, de egyes családok gyermeki bőrből készült vékony talpú zárt lábbelit hordtak. Ilyen volt Carolnak is. Mikor Arla beért a faluba, megpillantotta az öreg Dewlon szekerét. A falusiak teljesen körbeállták és várták, hogy megkapják az ellátmányt. A legtöbb férfinak és nőnek hasonló ruhája volt, mint Arlanak, csupán színösszeállításukban különbözött. Ez nem meglepő, hiszen a faluban nem volt szabó. A ruhákhoz szükséges anyagokat a vén Dewlon szerezte be távoli piacokon és a falu vénjei szőttek belőle egyszerű ruházatot.
Arla lassan sétált a szekér felé, mivel látta, hogy úgy sem fog odaférni. Csak néhány percet várakozott és a tömeg lassan oszolni kezdett. A falu nem szerepelt a térképeken, lakói teljesen elzárkóztak a külvilág elől. A legtöbben sohasem hagyták el a települést, de mégis jól ismerték a körülöttük lévő világot. Ez Dewlonnak volt köszönhető, aki rengeteget utazott élete során, ez idő alatt sok mindent látott és sok mindent megélt. Ő szerezte be azokat az eszközöket és felszereléseket, amiket falusiak nem tudtak maguk megtermelni vagy elkészíteni. Évente csupán néhány hónapot töltött a faluban, de a közösség fontos tagja volt. A falu őrzője után ő volt a második legtiszteletreméltóbb személy. Arla megállt a szekér előtt és köszöntötte a pocakos, fonott szakállas alakot.
- Atrast vala Dewlon.
- Atrast vala Arla. – válaszolta széles mosollyal a törpe. Dewlon leugrott a szekér hátuljáról és megölelte a fiatal lányt.
- Szép koszorút kaptál te lány.
- A nővérem kötötte.
- A születésnapodra, tudom. – vágta rá a törpe, majd keresgélni kezdett a tarsolyában.
Arla rápillantott a szekérre majd Dewlonhoz szólt.
- Nincs itt egy tükör véletlenül? Szeretném megnézni a virágot.
- Egy pehelyvirág. – csodálkozott el az öreg törpe. Egy pillanatig figyelte a virágot, majd megfordul, és kinyitotta a kovácsműhely ajtaját.
- Gyere be! – szólt Arlanak, majd mindketten beléptek az üzletbe.
A kovácsműhely rég nem volt használva és a por mindenhol megtelepedett. Egy állványon rengeteg fémmunka sorakozott, valamelyik kész állapotban, valamelyik pedig javításra várt. Az öreg törpét láthatólag lefoglalta az örökös utazás, már nem jutott ideje eredeti mesterségét űzni. Az eltelt évtizedek alatt a kovácsból kalóz, tolvaj, majd egyszerű kereskedő vált. Sokfelé megfordult a világban és sokfelé voltak barátai, üzlettársai. Akkor, mikor nem utazott, aktívan részt vett a falu mindennapi életében. Segített a földeken, az állatok körüli munkában, vagy jó kovácshoz híven megjavította a törött szerszámokat. Miközben a törpe egy szekrényben kutatott, Arla a műhely közepéről figyelte őt.
- Merre jártál Dewlon uram?
- Most elég sokfelé utaztam.
- Sosem szoktál ilyen későn visszatérni. Majdnem lemaradtál a tiszteletadásról.
- Hosszú volt a lista és nem tudtam mindent egy helyen beszerezni.
Egyre több régi holmi került elő az öreg faszekrényből, de a tükörnek nyoma sem volt. Dewlon bezárta a szekrényt majd egy régi ládához sétált. Lefújta róla a megtelepedett port, majd benne folytatta a keresgélést.
- Tudod jól, hogy minden tiszteletadáson ott vagyok. – mondta a törp.
- De most majdnem lemaradtál. – felelte kuncogva Arla.
- A falu őrzője megkért, hogy szerezzem be a tiszteletadáshoz szükséges dolgokat.
- Meddig fogsz még beszerzőkörutakra járni?
- Már nem sokáig. Jövőre a fiával együtt fogunk menni, aztán átadom neki a helyem.
A szekrényből előkerült egy apró repedt kis tükör.
- Meg is van! – jegyezte meg a törpe, majd a tükörrel elkezdett Arla felé lépkedni.
Arla elvette a tükröt, majd gondosan megfigyelte benne nővére koszorúját és a kis virágot. Arca elszomorodott, mikor meglátta, hogy a virág kezdett elhalni.
- Már hervad. – mondta halkan Arla.
- A pehelyvirág élete az utazás. Az én sorsom is az lesz, mint ennek a virágnak.
- Miért mondasz ilyeneket Dewlon? – kérdezte Arla, miközben a törp elvette tőle a tükröt.
- Megöregedtem kicsi Arla, eljárt felettem az idő. Ez a dolgok rendje. Miközben ráncait nézegette, megpillantotta Arla tükörképét, ahogy a szemeit törölgeti. Nem akarta jobban elszomorítani a lányt, főleg a születésnapján, így lerakta a tükröt és újra elkezdet tarsolyában kutakodni.
- Majdnem elfelejtettem odaadni az ajándékodat. – mondta, miközben Arla felé fordult.
- Mi ez? – kérdezte Arla, miközben elvette a fehér rúnakövet.
- Ezzel a rúnával hangokat lehet elzárni. Egy gyermekdalt őriz magában.
- Sohasem láttam még hasonlót.
- A tengeri elfektől szereztem. Nagyon ritka és értékes.
Kevesen találkoztak csak a tengeri elfekkel. Az óceánok, tengerek vándorai, akik Sylannát és Shalassát egyaránt tisztelik. Előbbit ajándékaiért, utóbbit pedig vendégszeretete miatt.
- Hogyan működik? – kérdezte, miközben apró ujjaival végigtapintotta a kőbe véset jeleket.
- Pontosan így. A rúna az érintésre reagál.
A rúnakő hamarosan izzani kezdett, majd felcsendült egy éneklő elf gyermek hangja, majd követte őt egy másik, majd még egy, egy újabb, végül egy egész kórus. A dal elég lassúnak és szomorúnak hatott, bár Arla semmit nem értett a szövegből.
- Miről énekelnek? – kérdezte Arla, miközben hallgatta a fülébe mászó kis dalocskát.
- A hazatérésről. Hogy az eltévedt gyerekek lelke egy nap majd újra hazatalál.
- Köszönöm Dewlon. Nagyon szép ajándék. – ezzel egy puszit adott a vén törp ráncos arcára.
- Menj kicsi Arla. Nekem még sok dolgom van.
A fiatal lány kisétált a kovácsműhelyből, majd annak ajtaja előtt még kétszer végighallgatta a dalocskát. A falusiak, akik közelben voltak, félbehagyták munkájukat és teljes csendben hallgatták a melódiát. Arla észrevette, hogy körülötte megállt az élet, így lassan elkezdett hazafelé lépkedni. Mikor a dal másodszor is a végéhez ért, Arla is belépett otthona ajtaján. Édesanyja éppen végzett a takarítással. Tökéletes tisztaság volt a szerény egyszobás kis házban. A szoba egyik végében volt a háló rész a szalmával tömött matracokkal és ágyakkal. Ezt egy paraván választotta el a konyhától, aminek falán szárított zöldségek sorakoztak. Az egyszerű házhoz egyszerű bútorzat tartozott, egy asztal néhány székkel. A polcon fatálak sorakoztak és némi befőtt is helyet kapott mellettük. A kandallóban égett a tűz, de a lángok felett a szokásostól eltérően nem készült semmilyen étek. A rosszul záró ajtón és ablakokon beszivárgott az utcán rotyogó gulyás finom illata. A házhoz tartozott egy apró szénapadlás, ahol egy-egy disznó vagy kecske levágása után a húst szárították.
- Éppen időben érkeztél lányom. Vesd meg az ágyakat, míg én összeszedem a tálakat.
- Igen Anyám. – felelte Arla, majd a rúnakövet eltette nadrágja zsebébe.
- Apád hamarosan hazatér a földekről, addig el kell készülnünk.
Amíg Arla megvetette a fekhelyeket, édesanyja a konyhában serénykedett. Világ életében gondos háziasszony volt. Mire Arla elkészült, édesanyja is eltörölte a polcon lévő tálakat és fapoharakat, majd az asztalra helyezte őket. A tiszteletadások alkalmával az emberek közös főzést és étkezéseket tartottak a szabad ég alatt.
- Minden kész. Ohhh… mégsem. Elfelejtettem a teát.
A tűzhely mellől elvette a kannát, majd azt is megtisztította. Mikor észrevette, hogy nincs semmi teafű a háznál, Arlahoz fordult.
- Szaladj el a patakhoz és hozz egy kis vizet meg néhány borostyánlevelet!
- Máris. – Arla elvette a teáskannát, majd elindult az erdőben csurgadozó patakhoz.
Több út is vezetett az erdőbe, valamelyiket gyakrabban, valamelyiket ritkábban használták az emberek. A patakhoz vezető út valójában egy kis szőlőskertbe vezetett, amihez egy fahídon kellett átkelni. A híd előtt Arla megállt, majd a köveken át belegázolt a patak hűs vizébe. Mikor a kannát feltöltötte, kimászott a mederből majd a hídon átkelve a kis kertbe indult. Az emberek próbálták a lehető legjobban kihasználni a természet adta lehetőségeket, ilyen volt ez a szőlőskert is. Most üres volt, hiszen a szőlőnek nem most van a szüretelési időszaka, viszont az itt felfuttatott borostyán volt az, amit a falusiak teafőzésre használtak. Arla leszakított néhány levelet, majd visszaindult a faluba.
A főutcán az emberek összegyűltek, énekeltek és jóízűen ettek. Az éneklőket néhányan hangszerekkel kísérték, a fiatal párok pedig táncoltak a tűz körül. Arla észrevette, hogy elhúzta az időt a szőlőskertben így gyorsan hazarohant a tea összetevőivel. Közben azon gondolkodott, hogy talán a visszaúton nem kellett volna a rúna énekét hallgatnia, akkor nem feledkezik el a faluban készülődő mulatságról. Belépve a ház ajtaján apja állt előtte, mögötte édesanyja és nővére.
- Elune hozott itthon leányom.
- Sajnálom, hogy késtem Apám.
- Szeretnénk átadni Neked valamit.
Édesanyja lépett előre egy pár szandált tartva a kezében. Arla szája elkerekedett, mikor meglátta a lábbeliket. Carol is odaállt és elvette a meglepett Arlától a borostyánleveleket és a kannát, így a lány kezébe vehette családja ajándékát. Ahogy tartotta a szandált, rögtön átsuhant az agyán, hogy felveszi, így gyorsan leült a földre. Mikor lábára akarta húzni élete első lábbelijét, rápillantott koszos lábaira. Nem akarta azonnal összekoszolni a szép ajándékot, így felállt és az ajtó felé indult. Eszébe jutott, hogy valami fontos dologról megfeledkezett, így visszafordult szüleihez.
- Köszönöm az ajándékot Apám! Neked is Anyám!
- Szívesen gyermekem. – felelte édesanyja.
- Carol! A húgoddal hozzatok vizet a fürdéshez, aztán gyertek utánunk! – szólt a családfő.
- Igen Apám. – válaszolta Carol, majd Arával együtt kiléptek a házból.
A bejárati ajtó előtt két vödör hevert, azt megfogták, majd a két lány elsétált a patakhoz. Út közben Arla megmutatta Carolnak a vén Dewlontól kapott éneklő rúnakövet, és folytatták a délutáni eszmecseréjüket. Arlán nagyon látszott mennyire boldog és ez nővérét is elégedettséggel töltötte el. Mikor a hídhoz értek, Arla ismét a patak vizébe gázolt, nővére a partról adta kezébe a vödröket. Miután a vedreket megmerítette a vízben, leült egy köre és elkezdte lábát sikálni.
- Nem fog lejönni. Mikor én kaptam a cipőmet, ugyanígy próbálkoztam. – mondta Carol.
- Akkor mit csináljak? Így nem akarok belebújni a szandálba.
- Vigyük vissza vizet. Apáék már nincsenek otthon, úgy hogy használhatjuk a szappant.
Mikor visszaértek a házhoz, a szüleik már valóban nem voltak otthon és a lányok ezt ki is használták. Míg Arla tűz fölött melegíteni kezdte a vizet, addig Carol azon tűnődött, hogy apja hol rejtegetheti a szappant. Disznóvágások alkalmával a falusiak mindig főznek szappant, de ez a mennyiség nem elegendő mindenkinek. Arlaéknál – és persze máshol is – a családfő használja a szappant, a család többi tagjának be kell érnie apjuk fürdővizével. Nyáron, mikor valamivel melegebb az idő, ezzel nincs olyan nagy probléma, mivel a gyerekek a patakhoz járnak tisztálkodni.
Carol megtalálta a szappant, igaz, már csak egy egészen apró darab volt belőle. Szólt Arlanak, hogy üljön le az egyik székre. Mivel a vödör nem volt túl nagy, így Arla egyszerre csak az egyik lábát tudta beletenni. Mikor már valamennyire kiázott, Carol alaposan beszappanozta, majd amennyire lehetett, megtisztította húga lábát. Arla végre valahára felvehette szandálját, ami teljesen jól illeszkedett a lábára, igaz szokatlan volt számára, hogy nem érzi a talajt talpa alatt. Hogy eltüntessék nyomaikat, Carol visszatette a szappant a helyére, a vödörben lévő koszos vizet pedig kiöntötte.
- Nem lesz elég a víz, újat kell majd hoznunk. – mondta aggódva Arla.
- Majd szólok Jannak, hogy segítsen hozni pár vödörrel.
- Akkor sietnünk kell, hamarosan a falu őrzőjének fog segédkezni a tiszteletadásra készülve.
- Még odakint esznek az apjával. Van még időnk. Inkább menjünk és együnk mi is velük.
- Rendben. – felelte Arla, majd elindultak, hogy csatlakozzanak az utcai mulatsághoz.
A legtöbben már befejezték az étkezést és csak beszélgettek, táncoltak, vagy csak jól érezték magukat. A bográcsban még mindig volt mit enni, pedig valaki még repetázott is az étekből. A tiszteletadások alakalmával a falusiak mindig nagy mulatságot rendeztek és nem takarékoskodtak az étellel sem. Arla és Carol szüleikhez siettek, akik még jóízűen falatoztak.
- Csak hogy megérkeztetek. Menjetek és egyetek! – ezzel édesanyjuk odaadta a két lánynak az otthonról hozott fatálakat. A lányok odamentek a bogrács mellé, majd mertek maguknak a finom ételből. Mikor a két tálat telemerték és vettek maguknak némi kenyeret, letelepedtek a fűbe és elkezdtek falatozni. A hátuk mögött a falu őrzője és a vén Dewlon beszélgetett. Jan, aki szintén velük volt, elnézést kért apjától, majd otthagyva őket, átült a lányok társaságába. Arla a szandáljában gyönyörködött, míg Carol és Jan egymással édelegtek. Miután Carol megette a gulyást, szólt Arlanak, hogy elmennek az erdőbe és hoznak még vizet a fürdéshez. Ahogy Arla figyelte a távolodó párt, feltűnt neki, hogy veder nélkül indultak az erdőbe. Hirtelen felpattant, hogy utánuk settenkedjen, de eszébe jutott nővére szidása, amiért leskelődött utánuk a minap. Gondolatai elszálltak a tavaszi szellővel, így folytatta a gulyás kanalázását. Jan jóval idősebb volt, mint Carol. Már a 28. életévét is betöltötte. Igen kései gyerek, édesanyja a szülés utáni harmadik télen meghalt. Ez után édesapja nem választott magának új társat, még jobban belemerült a munkába, amit a falu őrzőjeként el kellett látnia. Jan szorgos fiatalember volt, aki szívesen segített apjának. A faluban nem elfogadható viselkedés a házasság előtti nemi érintkezés, főleg, ha még az ara ennyire fiatal. Gondosan ügyeltek arra, hogy soha senki ne fogjon gyanút, senki ne lássa meg, mit csinálnak. Jan Carollal való kapcsolatáról egyedül csak Arla tudott.
Ahogy egyre kezdett szürkülni, az emberek úgy tértek otthonaikba, hogy felkészüljenek a tiszteletadásra. Arla is hazafelé indult szüleivel, eközben abban reménykedett, hogy Carol otthon lesz a vedrekkel. Mikor beléptek házuk ajtaján, Arla megnyugodott, nővére már a dézsába öntötte a tűzhely fölött felmelegített vizet.
Míg a szülök a tisztálkodást végezték, a lányok az istálló körül tevékenykedtek. Az állatok, a termények mind a falu tulajdonát képezték, így mindenkinek ki kellett venni a részét ezek gondozásából. A két lány a vén Dewlon lovát tisztította, míg arra vártak, hogy ők is beleülhessenek apjuk fürdővizébe.
- Tudom mit csináltatok az erdőben. – vetette oda Arla.
- Nem tudsz te semmit. – válaszolta mérgesen Carol.
- De igen!
- Arla! Ezt be kell fejezned! Nem véletlenül járunk az erdőbe! Ez nem derülhet ki!
Néhány percig mindketten elnémultak. Arla letelepedett a szalmába, majd megtörte a csendet.
- Tudom, hogy a gyerekeket nem Elune ajándékozza az édesanyáknak.
- Te Elune ajándéka vagy. Ezt az egész falu tudja.
- Azért, mert az istennő fényében születtem, még nem vagyok az ajándéka!
Arla kitépte hajából Carol koszorúját, majd elsírta magát. Carol letelepedett mellé és átölelte zokogó kishúgát.
- Egész életedben tudtad, hogy egyszer fel fognak szentelni, miért most borulsz ki emiatt?
- Mert soha nem ismerhetem meg a szerelmet. Neked ott van Jan, nekem nem lehet senkim.
- Fontos vagy a falunak Arla. A falu őrzője már öreg és a vén Dewlon sem él örökké.
Carol letörölte húga arcáról a könnyeket, majd felhúzta a lányt a földről.
- Ha ők nem lesznek, el kell foglalnod a helyed. – jelentette ki Carol.
- Dewlon szerint Jan átveszi a helyét
- De még sokat kell tanulnia. A faluban több száz éve senki nem született Elune fényében.
- Akkor mit tegyek?
- Megtiszteltetésben van részed. Fogadd el, hogy néhány éven belül felszentelnek.
Az este hátralévő részében Arla egykedvűvé vált. Tudta, hogy nővérének igaza van, ugyanakkor nem akarta a szerepet, amit születésekor eleve elrendeltek neki. Míg a többiek felöltötték kék talárjukat, ő a dézsa vizében egészen az orráig merült, csak úgy, mint gondolatai sűrűjében. Mire kimászott a dézsából, annak vize teljesen kihűlt. Testét megrázta a hideg, majd teljesen libabőrös lett. Édesanyja egy takaró segítségével felitatta a lányról csepegő vizet.
- Anyám. Mi lesz, ha egyszer felszentelnek? – kérdezte félénken Arla.
- Arra még sokat kell várni.
Az asszony befejezte a törölgetést, majd segített a mezítelen lánynak felvenni a kék talárt.
- De mikor felszentelnek, apáddal nagyon büszkék leszünk rád. – tette hozzá az asszony.
A családfő négy gyertyát készített elő, míg Arla az ágyán üldögélt. Carol a saját ágyáról figyelte kistestvérét, de jobbnak látta, ha nem zavarja meg húga gondolatait. Hamarosan harangszó hallatszott odakintről. A családfő magához hívta családját, majd elkezdte kiosztani az égő gyertyákat. A férfi az ágy szélén ülő Arlahoz fordult.
- Igyekezz már Arla! Azt pedig vedd le a lábadról! – utasította édesapja.
Arla ránézett szandáljára, majd eszébe jutott, hogy a tiszteletadáson a kék taláron kívül semmit sem szabad viselniük. Gyorsan kibújt a lábbeliből, majd odatalpalt a többiekhez. A család felhúzta csuklyáját, majd csatlakozott a menethez. Odakint teljesen besötétedett. Az utcán a falu lakói vonultak végig gyertyával kezükben. Mindenki ott volt, legyen az vén vagy gyermek. A dombtetőn álló imaház harangja úgy vonzotta oda az apró fénypontokat, mint ha csak a fényre szálló szentjánosbogarak lettek volna. Az ajtón belépve az emberek sorokba álltak a holdkőből készített oltár két oldalán. Arla a negyedik sor legszélén állt, így jól rálátott az oltár fölött lévő „Fény ablakára”.
Mikor a harang elnémult, a falu őrzője jelent meg az oltár mögött, mellette állt Jan és a vén Dewlon. Ugyanolyan kék csuklyás talárt viseltek, mint mindenki más. A falu őrzője széttárta karjait az oltár fölött, majd a „Fény ablakán” keresztül megjelent az istennő fénye. Ez az a fény, melyben Arla is megszületett. Édesanyja az oltáron hozta őt világra, a csecsemőre mindenki úgy tekintett, mint Elune ajándékára.
A Falu őrzője köszöntötte az istennőt, aki idén először világította be a kis falu imaházát. Fennkölt, magasztos szavakkal üdvözölte eddigi áldásait, ajándékait. Eközben két kisbabát helyeztek az oltárra kék pongyolába csomagolva. Az istennő fénye beragyogta a két csecsemőt, csak úgy, mint az előttük születetteket. A falu alig ezer éves fennállása óta miden holdegyüttállás alkalmával megrendezik a tiszteletadást. A falu hite szerint a hold fénye kedvező hatással van a növények növekedésére és szerencsés életet biztosít az újszülötteknek.
A beszéd végén a vén Dewlon és Jan egy Carollal közel egyidős idegen lányt vezetett az oltárhoz. A lány bár éber volt, mégsem volt teljesen tudatánál. Minden falusi letérdelt majd a földre helyezte a gyertyáját. A falu őrzője levette a lányról a kék ruhát, majd mezítelen testét az oltárra helyezte, úgy hogy Elune belenézhessen a lány szemébe. A fényben a lány teste úgy ragyogott, mint ha bőre is kék lett volna. Minden falusi leborult, hogy kezdetét vehesse a felszentelési ceremónia.
A közös imádkozás után a falu őrzője jó termést kért az istennőtől a következő tiszteletadásig. Egy holdkőből készített áldozati tőrrel a falu őrzője lassan átvágta az oltáron fekvő lány torkát, majd hagyta, hogy a vér az oltár oldalán lévő díszes véseteken keresztül egy gyűjtőbe folyjon. A lány halkan fulladt bele saját vérébe, ez után vágást ejtettek mellkasán egészen a hasa aljáig. A falusiak felálltak, majd egyesével az oltárhoz mentek, hogy leróják tiszteletüket. Mindenki egy falat húst és egy korty vért kapott a lány testéből. Arla mély tisztelettel sétált oda az oltárhoz, őt követte nővére, édesanyja és édesapja. Arla megállt a falu őrzője előtt. A férfi a lány szájába helyezte a húst, majd egy serlegből adott egy kortyot a még mindig meleg vérből. Ez után mondott egy rövid áldást. Arla végezetül egy csókot adott az oltáron heverő halott homlokára. A tiszteletadás végeztével az emberek a gyertyájuk nélkül tértek vissza otthonaikba, ugyanolyan harangszó kíséretében, mely idehívta őket.
Arla életében ez volt a 40. tiszteletadás melyen részt vett. Bár tudta, hogy ő is Elune ajándéka, sohasem félt eleve elrendeltetett sorsától. Egyedül az bántotta, hogy ő kimarad azokból a dolgokból, melyeket nővére megtapasztal majd élete során. Ezer év alatt csupán négy gyermek született a faluban valamelyik együttállás alkalmával, Arla az utolsó. A világon sokan születnek Elune ajándékaként, de ők nem tudják, milyen megtiszteltetésben van részük. A vén Dewlon igyekszik felkutatni ezen személyeket, hogy felszentelésük után a falusiak tiszteletüket adhassák az istennőnek. Az ezer év alatt legtöbbször 13 és 18 év közötti szűz lányokat áldoztak fel, de olyan eset nem volt, hogy a 20. életévüket is betöltötték volna. Ellenben megtörtént olyan, hogy az áldozat életkora még a 10 évet sem érte el. Ezek a ritka esetek akkor fordultak elő, mikor a keresésre fordítható idő szűkössége miatt nem sikerült megfelelő személyt találni. A legideálisabb persze a 15 és 16 éves korosztály. Úgy tartják, hogy a felszentelést követően a lányok teste átitatódik Elune eszenciájával. Húsuk elfogyasztásával a falusiak részesülnek ebből az energiából, a vér pedig jó termékenységet biztosít, mind férfiaknak, mind a nőknek. A tiszteletadás után a megmaradt vért szétlocsolják a földeken, hogy az jó termést hozzon a következő aratáskor.
Hazatérve Arla családja gyorsan megmosakodott, átöltözött, majd álomra hajtották fejüket. Eközben az imaházban a falu őrzője is megadta a tiszteletet az oltáron heverő lánynak. A testet egy kék vászonba csomagolták, majd az imaház körüli temetőben nyugalomra helyezték. Az oltárt megtisztították a megszáradt vértől, a gyertyákat helyükön hagyták, majd szokás szerint hagyták leégni. A felkelő nap sugarai előtt vérrel öntözték meg a földeken lévő növényeket.
Másnap reggel Arla kipihenten ébredt. Még csak éppen pirkadt, de szemei már felnyíltak az álmosan világító nap fényére. Mivel a többiek még aludtak, a legnagyobb csendben vettel fel zöld nadrágját, a tegnapi felsőjét és a tunikáját. Lábujjhegyen kisétált a házból, közben igyekezett óvatosan becsukni a ház nyikorgó ajtaját. Odakint bújt bele szandáljába, hogy csoszogása ne csapjon zajt. Mivel szájában érezte még mindig a vér ízét, lesétált a patakhoz, hogy leöblítse torkát. Kényelmesen sétált a platánfák erdejében, tudta nem kell sietnie, hiszen még az egész falu alszik. Persze, tisztában volt vele, hogy ma neki is dolgozni kell a többiekkel, de még van egy kis ideje, míg a falusiak ébredezni nem kezdenek. Míg a patak vizéből kortyolgatott, azon törte fejét, hogy a tyúkok ma vajon hány tojást tojtak. Gondolatait paták dobogása és láncok csörgése zavarta meg. A hang a falu felől jött, és hamarosan füstöt is lehetett érezni. Arla elkezdett a falu felé rohanni, közben folyamatosan csak az járt a fejében, hogy valami nagy baj történt.
Ahogy közeledett, a füst szinte tapintható lett a levegőben. Lábai megremegtek a félelemtől és egy hang legbelül megállj-t parancsolt neki. Nem mert tovább menni. Sikolyokat, csatakiáltást és sírást hallott. Nagyot nyelt, majd összeszedett egy szikrányi bátorságot. Letért az ösvényről és közelebb osont a faluhoz, úgy, hogy még a biztonságosnak mondható fák takarásában maradjon. A lány kipillantott az egyik platán hatalmas gyökere mögül. Arca elsápadt, látta, hogy a falu lángokban áll. Akik nem égtek bent házaikban, most az utcán sorokba tömörülve meneteltek az imaház felé. Aki ellenállást tanúsított, az egy lándzsa hegyén végezte. A lovascsapatot egy díszes, vörös páncélt viselő elegáns férfi vezette. A többi lovas valamilyen szimbólumot viselt a mellvértjén, ami egy nyilakat tartó páncélkesztyűre emlékeztetett. A lovagok az embereket a dombtető felé hajtották, néhányan itt maradtak, hogy összeszedjék az ellenállást tanúsító férfiak holttesteit. Arla akaratlanul is elkiabálta magát, mikor meglátta apját a kupacba dobva. A hangra felfigyelve három páncélos Arla felé indult. A lány még sápadtabb lett, mint volt, ösztönösen eredt futásnak a platánfák sűrűjébe. Háta mögül halotta a vasalt bakancsok csörgését és üldözői hangját. Bár a katonák nehezen mozogtak az erdő fái között, Arla rövid lábai miatt nem bírt eltűnni a szemük elől. Arra gondolt, hogy a szőlőskertben talán rövid időre elrejtőzhet, így a híd felé vette az irányt. Ahogy ráfordult a gyalogösvényre, meglátott néhány katonát, akik megpróbálták elvágni az útját. Pillanatra sem torpant meg, tudta, hogy az élete múlik rajta. A hídra felszaladva azonban rájött, hogy nincs tovább. Egy lovas állta útját, kezében láncot csörgetve, mögötte pedig beérték a bakancsosok is. Arla egy pillanatig habozott, majd a fahíd korlátja alatt beleugrott a sebesen hömpölygő patak közepébe. Bár az inkvizítorok megpróbálták megállítani, az apró lány kicsúszott a kezükből. Nem tudták követni, csak nézték, ahogy a patak vize messzire sodorja. A sebesen folyó víz, megmentette Arla életét, viszont az erősödő sodrás és a hatalmas kövek most éppen annak elvételére törekedtek. A lány kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a sziklákban, de csak zúzódásokat és horzsolásokat szerzett. Feje néha a víz alá merült, majd újra a felszínre emelkedett. A lány meredek zúgókon sodródott keresztül, míg a víz végre lecsillapodott. Arla kikecmergett a patakból, közben próbálta felköhögni a tüdejébe került vizet. Ismeretlen helyre került, távolra a platán erdőtől, távolra otthonától, családjától és az őt üldöző katonáktól.
