1. fejezet: A Nagy Nap Királyság bukása
Az őskor előtti időkben, i.e. 100. 000-ig a kultúra és civilizáció fellegváraként ismerték az elf szuperállamot, a Nagy Nap Királyságot. Az egységes nemzetállam, a Völgyválasztótól délre fekvő területek csaknem egészét birtokolta. Fénykorának végét és hanyatlását az illithidekkel kezdett Első varázsháború hozta,i.e. 100. 000-ben, majd i.e. 99. 988-ban, a háború végén következett be a történelem első elf holocaustja, a Királyság bukásával.
A bukást az illithid mesterkedések okozták elsősorban, ám annyit érdemes hozzátenni, hogy a kor írásai és feljegyzései közül ugyan nem sok maradt fent az utókor számára, azonban bizonyos, hogy az elf nemesek között nem volt nehéz elhinteni a gyűlölet magvait. Az illithid varázslók olyan mentális támadásokat vetettek be az elfek ellen, amik abban az időben ismeretlenek voltak a mágia korai formáiban. A széthúzás és gyűlölködés közepette, az elfek egymás torkának estek, és mire rádöbbentek sebezhetőségükre, már nem is volt birodalmuk. Minden, mi a felsőbbséget hirdette akkoriban, a porba hullott, a rendet pedig átvette az anarchia.
A nemesi családok a maguk képére formálva igyekeztek összeszedni annyit a régi királyságból, amennyit csak lehetett. A mentális támadásnak azonban volt egy külön átka is; nem minden elf volt képes teljesen levetkőzni ezt a béklyót, így ez beleépül a teljes tudatalattijukba, a legszörnyűbb pedig, hogy ez öröklődött is. Mára ez része az elfek természetének, kiben erőteljesebb, kiben gyengébb módon nyilvánul meg. A bukást követően a források szerint 37 ország született a hamvakból, akik vágyakoztak újra nagyok lenni, Ez az idő azonban később jött csak el.
Hreeyn északi fele az elfek uralmának fénykorában
2. fejezet: Az Első koronaháború
Az Első Manifesztátumot követően i.e. 86. 425-ben az elf királyságok uralkodói egy tanácsra gyűltek össze, a mai Shybur közelében. Ez azért is volt rendhagyó, mivel hozzávetőlegesen 10. 000 éve nem volt erre példa, hogy a nemesek együtt leüljenek tanácskozni. A tanács lényege, az elfek új istenének, Corellon Latheriannak, egyöntetű elfogadása volt. Valamint az istenük nevében a régi királyság visszaállítása, és az elf kultúra újbóli fellendítése.
A baj csak az volt, hogy a bukáskor az egyetlen elfogadott uralkodócsalád teljesen kihalt. Új uralkodó választásához pedig rengeteg idő kellett, mágikus praktikák, isteni kegy és egy sor bürokratikus dogma, amit néhány elf nemes igyekezett leegyszerűsíteni. A hagyományokat tisztelők, és azokhoz görcsösen ragaszkodni kívánó nemesek fellázadtak a terv ellen, és szakadárnak nyilvánították a többi nemest. Az egymással így szembefordulók egy régi, mára elavulttá minősített törvény értelmében, uralkodói jelvényeiktől megváltak, egy zárt üstbe vetették, hogy majd az igaz uralkodó számára azokból öntessenek új koronát. A monda szerint ezért keresztelték el koronaháborúnak.
Az első háborúban a hatalmi egyensúly a szakadárok és a szövetségi királyságok között oszlott meg, néhány év alatt sikerült a szakadároknak fölénybe kerekedniük, majd a szövtségiek egymást elárulva igyekeztek jobb alkupozíciót szerezni. Végeredményben, a háború nem hozta meg az egyesítést, de megerősítette az elfekben, hogy csak együtt lehetnek képesek ismét nagyok lenni. Ezek után i.e. 86. 402-től i.e. 80. 713-ig évente összeült az elfek tanácsa, hogy elcsitíthassák egymásközti nézeteltéréseiket, és az általuk birtokolt földeket megosztva egymással igyekezzenek megerősödni. Ennek a viszonylag békés időszaknak a Manifessztációs háború vetett véget.
3. Fejezet: Második koronaháború
Igencsak hosszú, és vérzivataros évezredek után, a megkínzott elf államok végre ismét önmaguk jólétével kezdhettek foglalkozni. Az Őskor hajnalán i.e. 29. 146-ban egy bizonyos elf nemes Oryllaus Aurum hadseregével meglepetés támadást hajtott végre a Völgyvidékről, és hatékony, gyors manőverekkel térdre kényszerített több királyságot, nem titkolt célja, hogy megkísérelje az újraegyesítést. Sikerült néhány nemest maga mellé állítania, a harcok egyre ádázabbul folytak mind a csatatereken, mind a magánlakosztályokban.
Ugyanis Oryllausról tudni illik, ha hihetünk az akkori írásoknak és a krónikások elbeszéléseinek, nem volt teljesen épelméjű. Állítólag születési rendellenesség miatt, amire igazából csak 69 éves korában derült fény egy átfogó vizsgálat során, egy ritka mentális betegség miatt értelmi szintje a valós korához képest durván 50 évvel le van maradva. Felmerül a kérdés, hogyan volt képes mégis egy ilyen átfogó offenzívára? A válasz egyszerű, egy nő miatt. Az anyja állt végig mögötte és irányította őt. És intézte, hogy egy másik erőskezű nő kerülhessen a helyére, mint Oryllaus hitvese. Megnyert nemesek közül többnek volt leány gyermeke, de egyiket sem találta alkalmasnak a feladatra. Az ellenfél soraiban volt egy nemes, kinek egy Eyoveea nevű leánya volt. A háború 103. évére sikerült evvel a nemessel alkut kötni, aki Eyoveeát hozzáadta Oryllaushoz, vele együtt a királyságát is, amivel már eléggé nagy hatalomra tett szert a „gyermeki” uralkodó.
Oryllaus igazából fel sem fogta teljesen, mi miért történik körülötte. Magát a szerelmet sem értette, de a ragaszkodást annál inkább. Heyusianak hívták gyermekkori barátját, akihez a leginkább ragaszkodott. A lány viszont tisztában volt saját érzéseivel, és foggal körömmel küzdött a háttérben megbújó anyakirálynő ellen, hogy megkaphassa szerelmét. Ám igyekezete ellenére, és hogy nem tudta befolyásolni Oryllaust, ő feleségül vette Eyoveeát, majd az új királynő rövid úton eltávolította a csalódott lányt. Heyusia beleroppant a kudarcba, majd a háború 127. évében a bomlott elméjű leány betört éjszaka a király hálótermébe és meggyilkolta az ifjú királynét. Tudván, hogy sohasem lehet övé a szerelme, ő vele is végzett. Az őrök reggel találtak rá, a halott király mellett feküdt az ágyban. Elfogták, és nyilvánosan felakasztották.
Ez hatalmas érvágás volt, mivel nem maradt vezető, aki irányítsa az akciót a támadások így elakadtak, az eddig kitartó államok fellélegezhettek, és ellentámadásba kezdtek. I.e. 29. 015-ben, a háború 129. évében fegyverszünet köttetett a felek között, a kis részben egyesített területek megmaradtak egy irányítás alatt, a Völgyvidék azonban a tragédia után kiürült csaknem teljesen, ma is nagyon kevés elf él itt. Más fajok, akik az elfek szomszédságában éltek, a háborúban komoly megpróbáltatásokon mentek keresztül. Néhányukat elüldözték otthonaikból, volt akiket megadóztatták, elvitték minden élelmüket és vagyonukat, valamint gyakori volt, hogy kémkedés vádjával bebörtönözték, vagy kivégezték őket, hogy manipulálhassák saját népüket, hogy folytatódnia kell a háborúnak. Az adatok szerint csaknem 80. 000 fő, köztük emberek, törpék és mások haltak meg ártatlanul, ilyen körülmények között.
A második háború két eredményt hozott az utókornak. Az egyik, hogy Oryllaus történetét és a háttérben húzódó szerelmi szálakat a történelem viszonylag jól megőrizte, épp ezért egy 6. századi neves író, Oscar de Leiretad szorgos kutatómunkájának gyümölcseként fennmaradt a történet opera, illetve színdarab képében, Hervadt szirmok címen. A mű egyike a klasszikus hreeyni középkor irodalmának.
A másik dolog, mely megváltoztatta a történelem további alakulását, az az egyik elf herceg mondája, mely egy ismeretlen elf dalnoktól maradt fent, és ma is része az elf folklórnak. A mese szerint a herceg, egy bizonyos Tadeus Cylear – aki egyébként tényleg létező személy, állítólag másod unokatestvéri rokonság fűzte ahhoz a családhoz, amelyikhez Eyoveea is tartozott, de ő sem szoros vérkötelékkel – a háború utolsó éveiben kikapott egy csatában, és igyekezett menteni társait de csak egyedül élte túl a mészárlást. A Mély Vadonig üldözték őt, majd sorsára hagyták a tiltott rengetegben. A történet szerint valaki beszélt hozzá a fejében és hívta őt, hogy segítsen rajta. Mesebeli helyeken át és különös lényeken, bizarr ellenfeleken keresztül eljutott a hang birtokosához, egy mágikus csapdába esett sárkányhoz. A bátor herceg megszabadította a sárkányt, aki jutalmul megajándékozta őt, felnyitotta szemeit az őt körülvevő világra, a természetre. A herceg elhagyta rangját, és csak a meggyötört természet helyreállítására szentelte idejét, és példáján okulva megjelentek az első druidák.
A szép gyermekmese sok valós elemet tartalmaz, Tadeus valóban az első druidaként ismert, akit egy sárkány ruházott fel kellő tudással és hatalommal, hogy óvja a természet békéjét. Sok követője is akadt, aminek következtében királyságok és államok szűntek meg, és helyükre más fajok gyermekei telepedtek meg. Eleinte csak elf, de később már emberek között is akadt druida, rendkívül elenyésző számban.
4. Fejezet: Harmadik koronaháború
A hajdani elf királyságokra betelepedő fajokat nem mindenki nézte jó szemmel. Akadtak olyan elf nemesek, akik minden áron rá akarták tenni kezüket a területekre, de leginkább az bántotta őket, hogy idegenek élnek közöttük. Ez a fajgyűlölet egyre hevesebbé vált, majd i.e. 17. 910-ben ezek az államok hadjáratot indítottak, az emberek, törpék, félszerzetek kiirtására. Azok az elf államok, amelyek ezt ellenezték, nem volt gondjuk a kölcsönös együttéléssel, szintén harcba kezdtek. Alapvetően nem volt cél a háborúban az újraegyesítés, ám a földterületek megszerzése fontos pont volt a háborúban.
Néhány évtized után, a fajgyűlölő királyságok elbuktak, területeiket elfoglalta a többi elf. A háborúban csaknem 230. 000 fő, köztük nagyobb részt emberek haltak meg. Az emberek ezt a vérontást sohasem felejtették el, az akkoriak elvándoroltak északra, a Völgyválasztó túl felére. A későbbi Sámánkirályság gyökerei erősen táplálkoztak ebből a háborúból, és a korábban őket ért atrocitásokból. Azonban még Sámánkirályságról nem beszélhetünk, de a sámánizmus fejlődésének előszele már érezhető volt.
5. Fejezet: Negyedik koronaháború, az Elf Újbirodalom
A Harmadik koronaháború végén kevés elf állam maradt, de azok katonailag és gazdaságilag erősek voltak. Az i.e. 17. 923-ban az uralkodók tanácsra gyűltek, hogy békésen oldják meg a nagy álom beteljesítését. A druidizmus felé fordulók elhatárolódtak ettől, és elfordultak testvéreiktől, akik szerintük rossz ügyért harcolnak.
A megvetett druidák után, csak azaz öt állam, kik a legerősebbek voltak, szálltak versenybe, hogy melyikük zászlaja alatt egyesülnek újra. A békés megoldás kudarcát egy csaknem 1000 éves háborúskodás követte i.e. 17- 921-től i.e. 16. 829-ig, melynek a végén beteljesült az álom, és megszületett a Perem Vadonban az Elf Újbirodalom.
Újbirodalom, de milyen áron?
Ez a birodalom, azonban csupán egy vágyakból épített árny maradt mindig is, sohasem volt képes olyan magasságokba emelkedi, mint a hajdani királyság. Területe a nyugat partvonal, Perem Vadon, és a Völgyválasztó déli bércei mentén a Völgyvidék széléig húzódott. A part menti területeken sok más fajú élt, hibáikból tanulva, nem háborgatták őket, békét hagytak nekik.
Az Újbirodalomban elég hatalom összpontosult, hogy nagyok lehessenek, és sikerült is fejlett társadalmat létrehozniuk, hogy elkezdődhessen a folyamatos fejlődés. Az erdők mélyére húzódott rokonaik, akik kitartottak a természet útja mellett, nem keresték a birodalmiak társaságát, és ez fordítva is igaz volt. A birodalmat kormányzó nemesek nehezteltek rájuk, hosszú éveken át. Mindez később változott meg, mikor a fejlődésüknek gátat vetett egy addig szunnyadó hatalom, a Völgyválasztó másik oldaláról. És ezzel Hreeyn őskorának utolsó szakasza vette kezdetét i.e. 16. 682-től, mikor a Sámánkirályság hadüzenettel lépett fel a történelem vérrel áztatott színpadára.
